Tizenhárom nő osztotta meg tapasztalatait az Opus Dei rejtelmeiről.

A "Hogyan léptem ki az Opus Deiből" című dokumentumfilm tizenhárom nő vallomásán keresztül mutatja be a katolikus egyházhoz kapcsolódó szervezet által okozott pszichológiai, vallási és gazdasági visszaéléseket. A 2024-es spanyol alkotás nem csupán érintettek történeteit meséli el, hanem szakértők és pszichológusok véleményét is megosztja, ezáltal próbálva átfogóbb képet adni a sokak által titokzatosnak tartott vallási közösségről. Ugyanakkor a film komoly kritikát kapott amiatt, hogy nem ad teret a másik oldal képviselőinek, így a vallásos emberek nézőpontját teljesen figyelmen kívül hagyja, ami egyoldalúvá teszi a bemutatott narratívát. Az Opus Dei hivatalosan nem kívánt reagálni a filmben elhangzottakra, azonban egy közleményben kifejezte álláspontját az ügyben.

Az Opus Dei olyan vallási szervezet, katolikus lelkiségi mozgalom, amelyet egy spanyol pap, Josemaría Escrivá de Balaguer alapított Madridban, 1928. október 2-án. A szervezetet a római katolikus egyház 1951-ben ismerte el, 1982 óta személyi prelatúraként (a katolikus egyház belső joga - kánonjog - szerinti jogi személy) működik, központja pedig Rómában található.

A szervezet célja, hogy tagjainak és követőinek erősítse a keresztény értékeket és a katolicizmus szellemiségét, mindezt a hivatásukban, valamint a családi és társadalmi életükben végzett aktív részvétel által. Kiemelt törekvésük, hogy a mindennapi élet során közelebb kerülhessenek Krisztushoz. 1992-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta a szervezet alapítóját, majd 2002-ben a Szent Péter Bazilikában szentté is avatta őt.

Az HBO Max kínálatában bemutatott sorozatban tizenhárom nő osztja meg történetét az Opus Dei közösségben szerzett tapasztalatairól. Ezek az asszonyok hosszú éveken át éltek a vallási szervezet keretein belül, de végül a mentális jólétük megőrzése érdekében döntöttek a kilépés mellett. Most úgy érzik, elérkezett az idő, hogy hangot adjanak élményeiknek és tapasztalataiknak.

Fontos, hogy napvilágra kerüljön mindaz, ami történt.

„Egy különleges pillanatban a dokumentumfilm-sorozat egyik szereplője így fogalmaz: - tedd különlegessé a szövegedet!”

Az alkotás résztvevői egyhangúlag arról számolnak be, hogy fiatal korukban manipulációval vezették őket az Opus Dei köreibe. A lelkigyakorlatok és a különféle terepmunkák során a szervezet idősebb tagjai folyamatosan nyomást gyakoroltak rájuk.

A megszólalók elmondják, hogy később kérdésessé vált számukra, mennyire önként kérték felvételüket az Opus Deibe. A belépés után pedig érzelmi elhanyagolást tapasztaltak azok részéről, akik korábban mellettük álltak és egyengették útjukat a szervezetben. A dokumentumfilmben elhangzó beszámolók szerint csak 18 éven felül válhattak a szervezet teljes jogú tagjaivá, de már a kezdetekben követniük kellett a szigorú szabályokat.

A filmben szereplő nők vallomásai alapján az Opus Dei szinte folyamatosan munkára kényszerítette őket, miközben az önsanyargatás szigorú gyakorlata még inkább fokozta kimerültségüket. Naponta két órán keresztül kellett vezeklőövet viselniük, és hetente egyszer ostorral is sújtották magukat. Eközben minden lehetséges módon elszigetelték őket a családjuktól és a külvilágtól. A családi leveleiket különböző szabályok szerint kellett átfogalmazniuk, a női tagok számára pedig tilos volt a televízió nézése, sőt, a könyvek, amelyeket olvashattak, szigorú ellenőrzés alatt álltak. A telefonbeszélgetéseiket is lehallgatták, és az egyik megszólaló azt állította, hogy még a Biblia olvasását is megtiltották számára. Mozikba, koncertekre, színházakba és focimeccsekre sem látogathattak el, ezzel tovább fokozva a kontrollt és a bezártság érzését.

A dokumentumfilm résztvevői egyöntetűen kijelentik, hogy...

Többük életében az okostelefon megjelenése hozott áttörést abban a tekintetben, hogy újra ráláthattak a világban zajló folyamatokra. A sorozatban egyenként elmesélik, milyen - a szervezetben megélt események hatására fellépő - mentális zavarok, pszichológiai problémák vezettek oda, hogy végül kiléptek az Opus Deiből. A dokumentumfilmben elhangzik, hogy Ferenc pápa miként csökkentette az Opus Dei személyi prelatúra autonómiáját és tekintélyét, az egyházfő hogyan közelítette a szervezet státuszát a nyilvános egyházi egyesületekéhez.

Az Opus Dei válaszolt a dokumentumfilmben elmondottakra. Állításuk szerint távol áll tőlük bármiféle szándék, hogy kárt okozzanak másoknak, különösen azoknak, akik a közösség tagjai voltak vagy jelenleg is azok, és akikkel szoros családi vagy baráti kapcsolat fűzi őket.

Amikor kárt okoztunk, azt mélységes sajnálattal fogadjuk. Számos alkalommal a korábbi tagok kritikái arra ösztönöztek minket, hogy intézményi szinten átgondoljuk tevékenységünket, ami végül javulásokhoz és pozitív változásokhoz vezetett. Ezekben az esetekben személyesen kértünk bocsánatot, és reméljük, hogy a jövőben más helyzetekben is lehetőségünk nyílik erre.

- állította az Opus Dei. A szervezet véleménye szerint a dokumentumfilm nem hűen tükrözi a valóságot, mivel elfogult módon mutatja be tevékenységeiket, és olyan képet fest róluk, mint akik szándékosan ártanak másoknak. "Ez a bemutatás hamis, és teljesen ellentétes az alapító tanításaival, ahogyan azt számtalan ember életében megfigyelhettük, akik az Opus Dei keretein belül tapasztalták meg a beteljesülést és a személyes fejlődést, valamint Istent a mindennapjaikban" - fűzték hozzá. Az Opus Dei a közleményében határozottan elutasítja az emberkereskedelem vádját, és hangsúlyozza, hogy soha nem manipuláltak vagy megaláztak senkit.

Bár kétségtelen, hogy az elszakadás folyamata, különösen akkor, ha a személyes elkötelezettség mélyen gyökerezik, fájdalmat és szenvedést generálhat, mára az Opus Dei-ból kilépők többsége támogatott környezetben, a kapcsolatok megőrzésével hozza meg ezt a döntést. Sőt, sokan közülük továbbra is lelkesedéssel követik az Opus Dei üzenetét, és aktívan részt vesznek keresztény nevelési programokban.

- írja a szervezet, hozzátéve, hogy a jó szándék, amellyel cselekedeteiket irányítani akarják, nem mentesíti őket a hibáktól, és ezt a javulás vágyával elismerik. A meghallgatás és a tanulás folyamatának részeként a gyógyulás és a megoldás protokolljait hozták létre a negatív tapasztalatok befogadására és kezelésére, a megbocsátás kérésére és adott esetben a jóvátételre.