Az első profi betegápoló szentté avatása: egy újabb mérföldkő az egészségügy történetében | 24.hu
Camillus de Lellis 1550. május 25-én látta meg a napvilágot a Nápolyi Királyság földjén. Apja katonai pályára lépett, így ritkán tartózkodott otthon, míg édesanyja korán távozott az életből, mielőtt fia felnőtté vált volna. Magas termetének köszönhetően már 16 évesen csatlakozott a velencei zsoldosokhoz, és több háborús konfliktusban is részt vett, legfőképpen az oszmánok ellen harcolva. Ekkoriban egy ártalmatlannak tűnő sérülés érte a bokáját, amely azonban hetek múltán sem akart gyógyulni, sőt, egyre súlyosabbá vált, gennyes gyulladást okozva.
Camillus a római Szent Jakab ispotály falai között keresett gyógyulást. Ekkoriban a kórházakban dolgozó ápolók helyzete meglehetősen kaotikus volt: sokan a jobb sorsú betegek közül kerültek ki, de nem ritkán bűnözők is akadtak közöttük, akik így próbálták elkerülni a törvény szigorát. A betegekkel való bánásmód gyakran erőszakos és lekezelő volt, hiszen az ápolók szakmai felkészültsége is hagyott kívánni valót maga után. Az ispotály légköre tehát nem éppen a gyógyulás szentélyének volt mondható.
Camillus állapota, bár lassan, de javulni kezdett, így ismét visszatért a katonás élethez és a szerencsejáték világába. Azonban a szerencse gyorsan elpárolgott tőle: mindenét elveszítette a kártyák és dobókockák tüzében, s lába is újra kínozni kezdett, így végül földönfutóként találta magát egy kapucinus kolostor építkezésénél. Ekkor jött el számára a megtérés pillanata; elhatározta, hogy csatlakozik a rendre, de állandóan visszatérő sebe miatt nem tudták felvenni. Végül visszatért a Szent Jakab kórházba, ahol szigorú szerzetesi életet élt, de szívvel-lélekkel ápolta a betegeket. Ekkor kezdte hirdetni, hogy
Az elesett embertársainkban Krisztust kell felfedeznünk, hiszen a szolgálatunkkal őt magát szolgáljuk. Hamarosan néhány elkötelezett követő is csatlakozott ehhez az úthoz, akik önzetlenül áldozták életüket a betegek gondozására.
Az egyház azonban sokáig nem nézte jó szemmel Camillus tevékenységét, a kórházat is el kellett hagyniuk. Az ágostonos szerzetesrendi szabályzatot követő társaság végül 1586-ban kapott pápai elismerést, majd 1591-ben szerzetesrenddé is alakult Ordo Clericorum Regularium Ministrantium Infirmis, azaz hivatalosan "A betegeket szolgáló szabályozott papok rendje" néven, és gyorsan megjelent Európa számos országában. Camillus ugyan 1607-ben lemondott a csak kamilliánusok néven emlegetett rend vezetéséről, de 1614-es haláláig ápolta a betegeket, számos csodás gyógyulást kötöttek a nevéhez. 1746-ban avatták szentté, 1929-ben pedig XI. Piusz pápa a betegápolók védőszentjévé tette meg.
