A kapcsolat lezárása Orbán Viktorral: új irányok és lehetőségek felé.

Ne bírálj, ne ítélkezz, ne tedd leleplezővé. Ehelyett inkább távolodj el tőle, hagyd hátra, ne fordíts rá figyelmet, és ne lépj vele kapcsolatba.

A helyzet jól ismert. Az élettárs, házastárs vagy párkapcsolat egy idő után kezd megváltozni. Valaki észreveszi, hogy a másik fél már nem figyel rá, kihasználja a helyzetet, és a háztartás vagy a gyereknevelés terhe kizárólag az ő vállán nyugszik. Minden problémát azzal hárít el, hogy mindez csak és kizárólag neki köszönhető. Aztán felfedik a titkokat: más kapcsolatokba bonyolódik, belenyúl a közös pénzbe, és hazugságokkal áraszt el. Ekkor a szakítás gondolata egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik. De gyakran ez csak a józan ész hangja, amely nem mindig találkozik a szív érzelmeivel.

Szakítani valakivel pokoli nehéz. Főleg, ha erős érzelmek kötöttek hozzá, ha egyszer megvolt a bizalom. Még ha sor kerül is az elválásra, a kapu nyitva marad. Talán visszajön, észhez tér, érzi a hiányt. Menjen a pokolba, de most mi van vele, ki tud róla valamit? Jelentkezett, igaz, csak valami elintézendő közös ügy miatt, de kedves volt, persze, mert ő alapvetően kedves. Csak egy hazug disznó. Azért jó volt vele tölteni még egy éjszakát. Az utolsó utáni utolsót.

Még a legrosszindulatúbb embereket sem egyszerű eltüntetni a szívünkből. Megbántottak, áskálódtak, sokszor keresztbe tettek nekünk. Mégis, úgy tűnik, mélyen belül valahol ott rejtőznek bennük nemes érzések. Képesek lehetnek jóra is. Ki tudja, talán egyszer elérkezik az a pillanat, amikor ráébrednek, hogy tévedtek, és hogy a viselkedésük nem volt helyes... és talán még bocsánatot is kérnek.

Ne cifrázzuk tovább, világos, hova akarok ezzel a bágyadt kis párhuzammal kilyukadni. Szakítani kéne Orbán Viktorral! Ne bírálj, ne ítélkezz, ne tedd leleplezővé. Ehelyett inkább távolodj el tőle, hagyd hátra, ne fordíts rá figyelmet, és ne lépj vele kapcsolatba.

Érdemi kormányzás nincs, egy hosszúra nyúló kampányidőszakban aszalódunk. Érdektelen, alávaló kijelentések, "narratívák" kergetik egymást kormányoldalról. Minek erre odafigyelni? Mi nem világos?

A miniszterelnök és a mögötte álló hívők, bálványozók meggyőzése nem áll szándékomban. Valószínű, hogy sokukban felmerül a gondolat a távolodásról vagy akár a szakításról, de a kialakult bizalom és a közös világkép erősebb köteléket jelent. Emlékezetemben mindig felidéződik a Gulagra került kommunisták esete, akik már sejtették, hogy a rendszer nem működik jól, mégis szenvedélyesen védték Sztálin politikáját. A politikai eltávolodás nem egyik napról a másikra történik; ez egy fokozatos folyamat, amely apró lépésekben zajlik le, ha egyáltalán bekövetkezik. Különösen igaz ez Orbán esetében, akiről nem mondhatók el hatalmas, véres bűnök. Ő még nem tekinthető kegyetlen diktátornak, inkább csak egy megvezető, agresszív figura, akiről nehéz megmondani, hogy valójában micsoda.

A kérdés az, hogy a demokratikus (vagy legalábbis nem kormánypárti) oldal, amely már a kezdetektől fogva elvetette a NER-t, valamilyen módon áldozatává vált ennek a rendszernek. Meg van győződve arról, hogy tisztában van a korrupcióval és a hazugságokkal, de miért nem lép végre ki Orbán árnyékából? Hiába próbálja megnyugtatni magát azzal, hogy a harchoz szembe kell fordulni a hatalommal, ez valójában csak annyit jelent, hogy folyamatosan figyeli a másik lépéseit, miközben hagyja, hogy ismételten pofon üsse. Hiába bírálja szavakkal, hiába hívja fel a figyelmet arra, hol húzódik a határ egy polgári demokráciában, és hiába várja el, hogy az egykor elragadóan beszélő politikai figura józan belátásra és mértéktartásra leljen, a válasz mindig ugyanaz: újabb arcul köpés.

Az ellenzék már tíz éve küzd a megváltoztatott választási rendszerrel, mintha egy mérgelődő, de mégis engedelmes házastárs lenne, aki tudja, hogy a helyzet nem kedvező, de mégis elfogadja, mert ez a valóság, amivel meg kell birkóznia. Próbálkoztak udvariasan különféle összefogási lehetőségek kidolgozásával, ám végül, a kicsinyes hatalmi ambícióik miatt, a végső megoldásukat is elrontották. Az eredmény: egy elpuskázott lehetőség, amelyben mindenki csak a saját érdekeit nézte, ahelyett, hogy közösen harcoltak volna a változásért.

Az a gondolat egyáltalán nem merült fel, hogy kényszerítő erejű mozgalmat indítsanak ellene. Keményen, fókuszáltan, kitartóan. Az ügynökökkel kapcsolatos propagandával szemben sem emeltek szót. Ehelyett inkább megpróbálták cáfolni az állításait, és szörnyülködtek a plakátokon olvasottakon. "Jaj, kedvesem, miért beszélsz így rólam? Ez igazán csúnya dolog." De ezen nem fogunk összeveszni, hiszen a választásokkor majd tiszta vizet öntünk a pohárba. Hiszen mindig kétharmad jön ki a számításból ellenük. Vagy a parlamentben, ahol a szavuk sem számít. Akkor majd a médiában próbálkoznak, amelynek közszolgálati csatornái is a kormány érdekeit szolgálják. De végül is, a legfontosabb a "család", a demokratikus intézményrendszer védelme. Még a látszat szintjén is. Ha pedig igazán nagy baj történne, a családvédelmi központ majd segít. Vagy talán a szomszéd.

Nem tudom, mit tudott volna kihozni az ellenzék a kegyelmi botrányból, ha nem érkezik külső impulzus. De ne bíráljuk tovább őket, hiszen nem tudtak megfelelően reagálni a váratlan politikai feszültségekre, és a panaszok ellenére is túl sokáig türelmet tanúsítottak. Szerencsére azonban érkezett segítség, mégpedig a társadalom szívéből, civilektől és egy ügyes, a rendszerrel szembenálló, korábbi fideszes politikustól. Érezték a válás pillanatát, harci kedvvel álltak ki a szembenállás mellett, és sikerült maguk mögé állítaniuk egy kormányváltásra esélyes többséget. De vajon a kampány során elérkezik-e a végső szakítás ideje?

Idén, június 28-án Budapest utcái életre keltek, amikor körülbelül 250-300 ezer ember vonult fel. A kormány tiltakozása ellenére, amely megakadályozta a Pride és a kapcsolódó események megrendezését, a résztvevők elhatározták, hogy hangot adnak az összetartozásuknak. A napsütéses délután során jókedv és derű uralta a légkört, miközben a demonstrálók együtt élték át az összefogás erejét. Az ablakokból szimpatizáló emberek figyelték őket, a rendőrség pedig fegyelmezetten, de megengedően biztosította a rendezvényt. Ez a nap a közösség erejéről és a szeretet diadaláról szólt, egy olyan üzenetet közvetítve, amely túlmutatott a politikai korlátokon.

Elnézést kérek az LMBTQ-közösségtől, de senki nem hihette, hogy ez csupán róluk szól. Ez egy békés, felszabadító lázadás volt a rendszer ellen, és örömmel látom, hogy végre egymásra találtak a demokraták. Sokan vannak, akik készen állnak arra, hogy kiálljanak és cselekedjenek. Ez a mozgalom háttérbe szorította a gyűlölet minden formáját.

Az 1956. október 23-i események vagy akár Nagy Imre újratemetésének atmoszférája hasonló feszültséget hordozhatott. (A baloldaliak számára talán 1919. május elseje is felidézhető, de most nem szeretnék ebbe a vitába bonyolódni.) Az a pillanat, amikor a szakadék megnyílt, mintha harangszóként zúgott volna a légkörben. Elegük volt a rendszerből, elegük volt az elnyomásból, és már nem érdekelte őket, mit mondanak a hatalmon lévők, vagy milyen korlátozásokat igyekeznek bevezetni. Annyira elhatárolódtak, hogy a tömeg nem is a Parlament elé vonult; nem próbáltak párbeszédet kezdeményezni a hatalommal, hanem egyszerűen átsiklottak rajta, mintha az nem is létezett volna számukra.

Már csupán egy lépés volt hátra. Hogy az ellenzéki politika végre észrevegye, tudatosítsa, és nyíltan kimondja mindazt, ami körülötte zajlik. De ez nem történt meg. A katartikus esemény a választások színpadára került, a figyelem középpontjába Orbán és a kormány reakciói álltak, míg a megszokott, éles viták folytatódtak a nyilvános megszólalások körül. És Magyar Péter sem vállalta, hogy a helyzet kihívásaira méltó módon reagáljon. Ellenzéki vezetőként most tényleg megüthette volna a harangot, hogy "Vége van!". Budapest fellázadt a szabadságért, a demokráciáért, és azt kiabálta: "Veletek vagyok, velük vagyunk!" Talán ezzel a lendülettel valóban megérinthettük volna a mennyországot. De nem, csupán néhány elismerő megjegyzést hallhattunk, ő inkább ragaszkodott a saját, jól bevált narratívájához. Szép, szép, jelezve az elégedetlenséget, de valahol mégiscsak egy gumicsont, míg ő inkább a valódi, sürgető problémákra összpontosít.

Úgy vélem, hogy ez nem volt a legjobb döntés.

Természetesen, ha alaposan átgondoljuk, nem meglepő, hogy így alakultak a dolgok. A mai magyar politikai tájat a különféle narratívák dominálják – méghozzá a szakértői értékelések visszaigazolásával és "támogatásával". Mindenki arra összpontosít, hogy milyen történettel rukkol elő egy politikai párt, hogyan építi fel saját arculatát, és milyen terméket kínál a választóknak – ez a gazdasági rendszer piaci, mondhatni marketing orientációja. A lényeg, hogy valamit (vagy valakit) el kell adni. A valóság pedig maradjon mozdulatlan, csendes, mert zavaró, és beleszól a narratívák versengésébe. Ha a kormány azt állítja, hogy külföldi erők irányítják az ellenzéket, de most éppen le akar számolni a "poloskákkal" meg a gyerekfertőző Pride-dal, míg Magyar Péter úgy dönt, hogy nem foglalkozik a lényegtelen ügyekkel, hiszen a mindennapi problémák megoldása a fontos, és ezért járja az országot, akkor ne zavarja meg ezt az egészet semmiféle más dimenziókat felvető társadalmi megmozdulás.

A mai napra, június 28-ára, újra megint zárójelbe került a valóság. Visszatértünk a narratívák harcához, figyelve a napi kijelentésekre és azok választói támogatottságra gyakorolt hatására. Az biztos, hogy Orbán számára ez kedvező helyzetet teremt, hiszen ő is képtelen reagálni a valóság folyamatos változásaira és az egyre élesedő ellentmondásokra. Így hát továbbra is hangoztathatja a saját narratíváját, amelyben európai ellenségekről, hazai ügynökökről, ukrán fenyegetésről és békepártiságról beszél. Harcosok Klubja, digitális polgári körök, aktív médiaszereplés – mindezekkel próbálja megőrizni a hatalmát. E közben persze lehet bírálni a hazugságait, elmondani a tényeket. A másik oldalon viszont ott van a remény, hogy Magyar Péter narratívája és ígéretei eljutnak a magyar nép szívéhez, és hogy a Tisza-szigetek valóban erőre kapnak. Jól teszi, hogy nem nyit vitát jobboldali szavazóival a melegek vagy Ukrajna kérdéseiben. Érdekes, hogy a baloldali szavazók elvesztésétől sosem kell tartania, hiszen ők mindent megértenek és elviselnek. De így ismét elmarad az, amire már régóta szükség lenne: a szakítás Orbánnal – a személyével, politikájával és propagandájával. Már nem is érdemes figyelni arra, mit mond, hiszen táborát úgysem lehet meggyőzni. Itt az ideje, hogy szabadon éljünk és új alternatívákat keressünk, de nem csupán a narratívák szintjén. Jobb figyelni az élet valós ritmusaira.