Megdöbbentő, hogy a mai napig léteznek olyan áldozatok, akiknek a sírhelye rejtély maradt számunkra.
Rengeteg elhallgatott, tabusított történet vár még feltárásra a rendszerváltás előtti időszakból. A kommunizmus áldozatainak február 25-i emléknapja alkalmából interjút készítettünk Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnökével. A történész beszámolt a NEB kutatási irányairól és eredményeiről, továbbá arról is beszélgettünk, hogyan lehet elkerülni, hogy a múlt feltárása politikai fegyverré váljon, valamint hogyan látja a társadalom viszonyát a kommunizmus időszakához 2025-ben.
Az Indexnek adott interjújában Földváryné Kiss Réka többek között kijelentette:
Hogyan foglalná össze röviden a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a küldetését?
Céljaink kettős természetűek. Egyrészt arra törekszünk, hogy alaposan feltárjuk a kommunista diktatúra működését, amelyhez elengedhetetlen a részletes levéltári kutatás és a tudományos elemzés. Másrészt ugyanolyan lényeges számunkra az ismeretek széleskörű terjesztése, hogy a megszerzett tudás a közgondolkodás szerves részévé váljon. A diktatúra időszaka számos feldolgozatlan traumát hagyott a társadalomban, amelyek feldolgozása és megvitatása elengedhetetlen mind az áldozatok, mind a közösség számára. A NEB-nek kulcsszerepe van ennek a párbeszédnek a ösztönzésében, hiszen minél több közösséghez elérünk, annál inkább nyilvánvalóvá válik, hogy számos elnyomott és tabusított történet vár még felfedezésre. Fontos, hogy ezek a narratívák napvilágra kerüljenek, és az érintettek szabadon, félelem nélkül beszélhessenek róluk. A múltunk nem csupán egyszerű fekete-fehér kategóriákban érthető meg, hanem egy komplex történet, amelyet a maga árnyaltságában kell felfogni és feldolgozni – akár családi, akár közösségi szinten. A NEB ebben jelentős szerepet játszhat, hozzájárulva a társadalmi emlékezet formálásához és a történelmünk mélyebb megértéséhez.
A múlt feldolgozása során tehát nem csupán történészek játszanak kulcsszerepet, hanem valójában társadalompszichológusok is, akik mélyebb betekintést nyújtanak a kollektív emlékezet és a társadalmi identitás dinamikájába.
Természetesen. Kutatásaink egyik központi témája a vidéki Magyarország története, különösen a téeszesítés, vagyis a kényszerkollektivizálás folyamata. Ez a jelenség nem csupán a Rákosi-korszakot formálta meg, hanem mélyen beágyazódott a Kádár-rendszer működésébe is. Számos olyan esetet dokumentáltunk, ahol az idősebb generációt zsaroló taktikával kényszerítették a téeszbe való belépésre; azzal fenyegették őket, hogy ha nem teszik, gyermekeik tanulmányait ellehetetlenítik, ezzel veszélyeztetve a fiatalok jövőjét.
Azokat, akik ellenálltak, sokszor koholt vádakkal illették. Az ötvenes évek kuláküldözései során például egy parasztgazdát, aki nem akarta feladni földjét, könnyen megvádolhattak azzal, hogy szándékosan felgyújtotta a vetést vagy a tarlót - ez pedig "a közellátás veszélyeztetésének" minősült, ami súlyos következményekkel - akár halálbüntetéssel - járt. Az így rájuk sütött bélyeg nemcsak az érintetteket, hanem családjaikat is sújtotta, és akár generációkon átívelően meghatározta sorsukat. Gyakori volt, hogy a szégyen és a megbélyegzés elkerülése érdekében a családok elhallgatták a múltat. Sokan azért nem beszéltek arról, mi történt a szülőkkel vagy nagyszülőkkel, hogy megóvják a gyermekeket. Ha valakit kivégeztek, és az özvegy újraházasodott, a gyermek gyakran az új férj nevét kapta, hogy ne kelljen viselnie a múlt terhét. Ezek a mély sebek és tabusított, transzgenerációs traumák rendkívül nehezen kerülnek felszínre, különösen kis közösségekben, ahol szorosak a kapcsolatok, mindenki ismer mindenkit.
Nincs könnyű feladata a történésznek. Nemcsak a múlt kell, hogy érdekelje, hanem az egyének, az ember is.
A tapasztalatunk azt mutatja, hogy a történetek elmesélésének keretet adva - ha ezeket egy szélesebb történelmi kontextusba helyezzük, feltárva a diktatúra működésének mechanizmusait és azokat a személyeket, akik családokat kényszerítettek borzalmas döntések elé - sokkal könnyebb elindítani a párbeszédet. Történészként mi elsősorban a dokumentumok kutatásával és elemzésével járulunk hozzá ehhez a folyamathoz. Ugyanakkor kiemelten fontosnak tartjuk a multidiszciplináris együttműködést is. Tavaly decemberben sikeres konferenciát rendeztünk, ahol pszichológusokkal és túlélők leszármazottaival közösen tanulmányoztuk a transzgenerációs traumák feldolgozásának lehetőségeit. Megvitatásra került, hogy az oktatás, a történészi munka és a társadalmi párbeszéd milyen szerepet játszhat ebben a komplex folyamatban.
A kibeszéletlen traumák feldolgozásához elengedhetetlen a mély empátia és megértés.
A történész feladata egyszerre rendkívül nehéz és szép kihívás. Az iratok megőriznek egy történetet, de nem szabad elfelejteni, hogy ezeket a dokumentumokat maga a kommunista diktatúra gépezete hozta létre. Olyan emberek írták, akik a saját érdekeik, szemszögük és szóhasználatuk szerint rögzítettek eseményeket - gyakran megbélyegző módon. Ezzel szemben ott van a családi és személyes emlékezet, amely szintén torzíthat, kihagyhat részleteket vagy átalakíthatja a múltat. A történész feladata, hogy ezeket az eltérő forrásokat - az oral historyt és a hivatalos dokumentumokat - közelítse egymáshoz. Egyszerre kell törekedni a történelmi hitelességre, miközben empátiával és megértéssel viszonyulunk azokhoz, akik ezeket a megpróbáltatásokat elszenvedték.
Milyen egyéb forrásokat integrálnak a kutatási folyamataikba?
A történészek munkája lényegében a levéltári források mélyreható elemzésére épül, amelyek egy része hazánkban, míg más része külföldi archívumokban található. Az iratok feltárása nem csupán egy egyszerű feladat, hanem egy bonyolult és sokrétű folyamat, amely során a levéltáros kollégákkal, a fővárosi és vidéki egyetemek szakembereivel, valamint más kutatóintézetek munkatársaival szoros együttműködésben dolgozunk. Ez a nemzeti szintű összefogás és kutatói közösség jelentősen hozzájárult az elérhető kutatási eredmények mennyiségének és minőségének növeléséhez.
Melyek a legjelentősebb kutatási eredményeik?
Honlapunk Tudástárában, valamint a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen megalkotott Párt-Állam-Párt adatbázis már körülbelül hétezer olyan személy életútját és karrierjét tartalmazza, akik valamilyen módon hozzájárultak a kommunista rendszer működéséhez. Teljes körűen feltártuk a vidéki és budapesti párt- és állami struktúrát, beleértve a párttitkárokat, a megyei és városi vezetőket, egészen a tanácselnökökig. Kiemelkedő eredménynek tartom, hogy sikerült rekonstruálnunk az 1956-os forradalom utáni megtorlások végrehajtóinak hálózatát. Azonosítottuk a politikai nyomozókat, ügyészeket, bírákat és népbírákat, valamint amennyire lehetett, nyomon követtük életpályájukat is. Ezek az egyének voltak felelősek a forradalmárok elleni megtorló intézkedések végrehajtásáért. Kutatásunk során több százezer oldalnyi dokumentumot elemeztünk. Fontos együttműködéseket alakítottunk ki olyan intézményekkel, mint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest Főváros Levéltára, a Magyar Nemzeti Levéltár országos hálózata, valamint a Legfőbb Ügyészség és a Kúria, melyek a bírák és ügyészek személyes anyagait őrzik.
Eddig a közvélemény szinte teljesen sötétben tapogatózott, most azonban az eredmények már szabadon elérhetők. Ez az online adatbázis egyik legkeresettebb forrásunk, amely tavaly több mint harmincezer keresést vonzott.
Igen, számos olyan téma létezik, amely eddig háttérbe szorult, de a jövőben egyre nagyobb figyelmet kaphat. Például a digitális jólét és a mentális egészség kapcsolata egy olyan terület, amely az utóbbi években egyre inkább előtérbe kerül. A technológia gyors fejlődése és a közösségi média elterjedése új kihívásokat és lehetőségeket teremtett a mentális egészség szempontjából, és a kutatók egyre inkább a digitális eszközök használatának hatásait vizsgálják. Emellett a fenntarthatóság és a klímaváltozás hatása a társadalmi egyenlőségre is egy olyan téma, amelyet eddig nem kapott meg a neki járó figyelem. A klímaváltozás következményei nem csak környezeti, hanem gazdasági és szociális problémákat is generálnak, és a jövőben fontos lesz, hogy ezeket a hatásokat holisztikusan vizsgáljuk. Ezek a területek nemcsak tudományos szempontból, hanem a társadalmi diskurzusban is egyre relevánsabbá válnak, így várható, hogy a közeljövőben több kutatás és kezdeményezés fog foglalkozni velük.
Valóban. A kutatások fókusza az évek során jelentős mértékben átalakult, de hosszú ideig a Budapest-központú megközelítés dominált, amely a központi pártapparátus tevékenységére helyezte a hangsúlyt. Ezzel szemben a vidéki események, különösen az 1945 és 1990 közötti időszak történései, háttérbe szorultak. Ennek megfelelően a vidéktörténet feltárása továbbra is fontos szerepet játszik a kutatási projektjeinkben. Egy másik terület, amelyről korábban azt gondoltuk, hogy már szinte teljesen feltártuk, a Rákosi-korszak koncepciós pereinek elemzése. Hosszú ideig úgy hittük, ez a téma kimerítően feldolgozott, hiszen az olyan prominens perek, mint a Mindszenty- vagy a Rajk-per, széles körben ismertek. Azonban amikor alaposabban elkezdtük vizsgálni a tömeges eljárásokat, világossá vált, hogy ezek működéséről és a peres gépezet irányítóinak szerepéről nem áll rendelkezésre részletes, szisztematikus elemzés. Rá kellett jönnünk, hogy ez a kutatás rendkívül alapos munkát igényel. Kollégáink évek óta dolgoznak az adatbázison, és a közeljövőben szeretnénk bemutatni az elért eredményeinket a nagyközönség számára. Harmadik fontos témánk, amelyhez egy külsős kollégánk folytat kutatásokat, a jeltelen sírokba temetett áldozatok sorsa. Ezen a területen egy nemzetközi konferenciát szervezünk február 25-én, ahol a legfrissebb eredmények mellett a téma további aspektusait is szeretnénk megvitatni.
Sokan közülük névtelen sírokban pihennek, álnevek alatt bújtak el, és sok esetben a haláluk időpontja is homályba vész. Megdöbbentő, hogy a mai napig léteznek mártírok és áldozatok, akiknek nyughelyét nem ismerjük, így családjaiknak sincs módjuk arra, hogy méltó módon emlékezzenek rájuk és kifejezzék tiszteletüket.
Egy ilyen kutatás megkezdéséhez először is fontos, hogy világosan meghatározzuk a céljainkat és a kutatás főbb kérdéseit. Ezt követően célszerű alaposan átnézni a meglévő szakirodalmat, hogy lássuk, milyen eredmények születtek eddig a témában. Ez segít az ötleteink finomításában és a hiányzó részek azonosításában. A következő lépés a kutatási módszerek kiválasztása, amelyek legjobban szolgálják a céljainkat, legyen szó kvantitatív, kvalitatív vagy vegyes megközelítésről. Fontos, hogy a kutatási tervet alaposan kidolgozzuk, beleértve az adatgyűjtés és -elemzés részleteit. Végül, de nem utolsósorban, érdemes egy időbeosztást készíteni, amely segít a kutatás különböző fázisainak ütemezésében, így biztosítva, hogy a folyamat gördülékenyen haladjon. Az elkötelezettség és a kitartás pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy a kutatás sikeresen záruljon!
Ez a feladat különösen bonyolult, hiszen az exhumálások során igazságügyi orvosszakértői szakértelemre is szükség van. Az egyik legkomplexebb kihívás azonban az, hogy hol is találjuk ezeket a sírokat, mivel sok esetben olyan emberek maradványairól van szó, akik internálótáborokban hunytak el vagy brutálisan meggyilkoltak, és tömegsírokban helyezték őket örök nyugalomra. A 301-es parcellában is előfordul, hogy egyetlen sírhelyen akár nyolc-tíz áldozat nyugszik. Ez a probléma nem csupán Magyarországot érinti; lengyel és román kutatók is hasonló nehézségekkel küzdenek, akikkel együttműködve próbáljuk feltárni a múltat. A február 25-i nemzetközi konferencián lehetőségünk nyílik meghallgatni az ő tapasztalataikat, továbbá bemutatjuk Susa Éva igazságügyi antropológus több évtizedes kutatói munkáját, amely az áldozatok nyughelyeinek feltárására összpontosít. Megdöbbentő tény, hogy harminchat évvel a rendszerváltást követően még mindig sok áldozat földi maradványai rejtőznek ismeretlen helyeken, álnevek mögé bújva. Mindeközben a felelős rendszer, amely e kegyetlenségek mögött állt, magát a földi paradicsomként és humánus társadalomként próbálta bemutatni.
Igen, számos történelmi személy és esemény megítélése jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi évek kutatásai nyomán. Például a Kolumbusz Kristóf körüli diskurzus az utóbbi időszakban komoly átalakuláson ment keresztül. Korábban őt a felfedezések hőseként ünnepelték, azonban a történészek egyre inkább rámutatnak arra, hogy felfedezései következményeként milyen súlyos hatások érték az őslakos népeket, valamint hogy a gyarmatosítás milyen tragikus következményekkel járt. Egy másik példa lehet a női jogokért küzdő történelmi alakok, mint például Susan B. Anthony vagy Emmeline Pankhurst megítélésének változása. Az újabb kutatások nemcsak a munkásságukra, hanem a társadalmi és politikai kontextusra is fókuszálnak, így jobban megérthetjük, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, és hogyan formálták a modern nőjogi mozgalmakat. Ezek a példák jól mutatják, hogy a történelmi személyek és események megítélése nem statikus, hanem folyamatosan újraértelmeződik a kutatások és a társadalmi diskurzus változásával.
Számos történelmi figura létezik, akiknek megítélése folyamatos viták tárgya, mivel életpályájuk rendkívül bonyolult. Kiváló példa erre Nagy Imre. Egészen az 1956-os forradalomig a kommunista hatalom kulcsszereplője volt: betöltötte a parlament elnöki posztját, részt vett a svábok kitelepítésében, és mint belügyi miniszter, aktívan hozzájárult a vidéki parasztság elnyomásához. A pártelit tagjaként azonban Rákosival szemben a rendszeren belüli alternatívát képviselte, amikor 1953-ban Moszkvában a szovjet vezetés rábízta a politikai reformok végrehajtását. Bár 1956-ban nem tartotta magát a forradalom miniszterelnökének, és nem is vágyott forradalomra, a keményvonalasokkal, mint Apró Antallal, szemben a párbeszéd és a kompromisszum keresésére törekedett. Próbálta egyeztetni nézeteit azokkal a forradalmárokkal is, akik eltérő politikai álláspontot képviseltek. Fogva tartása alatt, amikor arra próbálták rábírni, hogy legitimálja a kádári hatalmat, határozottan elutasította ezt a lehetőséget, jól tudva, hogy ezzel az akasztófához vezető útra lép. Végül, amikor Kádárék Moszkvával való egyeztetése következtében döntés született a kivégzéséről, Nagy Imre nem kért kegyelmet, és nem volt hajlandó visszavonni semmit. Ezzel a döntésével vállalta a forradalom örökségét, és közös sorsra jutott a forradalmárokkal. Így egyértelművé válik, hogy Nagy Imre nem törölhető el az 1956-os kivégzettek és mártírok névsorából.
Az utóbbi években, különösen október 23-a közeledtével, mindig felerősödnek a politikai indíttatású viták arról, miként viszonyuljunk az egykori miniszterelnök életéhez és örökségéhez. Ön tehát azt az álláspontot képviseli, hogy Nagy Imre forradalom előtti politikai tevékenysége nem válhat homályosító tényezővé az 1956-os eseményekben betöltött szerepe szempontjából?
Nagy Imre kommunistaként halt meg, soha nem tagadta meg a kommunista eszmét, ugyanakkor Kádárékat árulónak tartotta. Mindvégig a kommunista hatalomgyakorlás keretein belül gondolkodott, és egy alternatív utat keresett a Rákosi-féle erőszakos diktatúrával szemben. Fontos azonban látni, hogy nem akart többpárti demokráciát - ez nem volt része a politikai hitvallásának. Ennek ellenére a forradalom során hajlandó volt tárgyalni azokkal is, akik épp ezt szerették volna. Felismerte, hogy a politikai kibontakozás érdekében kompromisszumokat kell kötnie, és bizonyos elveiből vissza kell lépnie. Ez is mutatja, mennyire összetett történelmi kérdésekről van szó.
Nem minden döntést vagy véleményt szükséges elfogadnunk, de elengedhetetlen, hogy megértsük a történelmi események hátterét és az azokat mozgató motivációkat. Kádár János megítélése is hasonlóan összetett, akárcsak azoké a jelentős történelmi személyiségeké, akik a múlt ködébe vesztek - például Donáth Györgyé, a Magyar Testvéri Közösség vezetőjéé, aki egy koncepciós per áldozataként vesztette életét. Donáth határozottan fellépett a kommunista rezsim ellen, már korán felismerve, hogy diktatúrára törnek, és bátran kiállt a hatalommal szemben, jóval előttünk, másoknál. Ugyanakkor, ha alaposan megvizsgáljuk az életútját, láthatjuk, hogy a két világháború között parlamenti képviselő volt, amikor a zsidótörvényeket elfogadták, és voltak antiszemita megnyilatkozásai is. Ennek ellenére folyamatosan a nemzete függetlenségéért küzdött, és egy adott pillanatban bátorságot mutatott egy fontos igazság mellett. Ez rávilágít arra, hogy a történelem nem csupán fekete-fehér narratívákból áll; itt hús-vér, esendő emberekről van szó, akik olykor téves döntéseket hoznak, máskor viszont olyan lépéseket tesznek, amelyek példaként szolgálhatnak. Ezért is lényeges, hogy a múlt eseményeit és alakjait összetett módon vizsgáljuk, elkerülve a leegyszerűsített megítéléseket. Történelmi vitáink gyakran csupán odáig süllyednek, hogy egyesek utcanevet vagy szobrot kérnek valakinek, de ennél sokkal fontosabb, hogy képesek legyünk felfogni az egyes korszakok, politikai döntések és személyes életutak bonyolultságát.
Ha százalékban kellene kifejezni, ön szerint hol tart a kommunista múlt feldolgozása?
Egy történész soha nem mondhatja, hogy mindent sikerült kikutatni. Tekintettel arra, hogy a legfontosabb dokumentumok közül ráadásul számos Moszkvában található, mondjuk azt, hogy ötven százalékon.
Még rengeteg feladat vár ránk.
Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: Teljes mértékben egyetértek. Egyrészt az iratok feltárása, másrészt azok titkosításának feloldása kiemelt fontosságú. Folyamatosan bukkannak elő új dokumentumok, és még ma is léteznek minősített iratok, amelyeket titkosszolgálatok őriznek. A Nemzeti Emlékezet Bizottság (NEB) feladatai közé tartozik, hogy időről időre javaslatot tegyen e titkosítások feloldására. Az egyik legjelentősebb előrelépés az volt, amikor a NEB kezdeményezte a mágnesszalagok titkosításának megszüntetését. Ezek az iratok a '70-es évek informatikai környezetében készültek, és hosszú időn keresztül titkosították őket. A rendszerváltást követő évtizedekben sok legenda és misztikus elképzelés övezte ezeket az adathordozókat – sokan azt hitték, hogy ezek tartalmazzák minden ügynök nevét és az ügynökökkel kapcsolatos információkat, s ha nyilvánosságra kerülnek, az ügynökkérdés végleg megoldódik. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a NEB közösen alakítottak ki egy szakértői csoportot, amely az Alkotmányvédelmi Hivatalnál, titkos körülmények között, részletesen átvizsgálta a mágnesszalagokat. A vizsgálat eredményeként javaslat készült a titkosítás feloldására, és végül az adatok több mint kilencven százaléka, néhány még mindig érzékeny nemzetbiztonsági adat kivételével, kutathatóvá vált, és levéltárba került. Ez volt a legteljesebb hálózati nyilvántartás, amely valaha is rendelkezésre állt, bár messze nem volt mindenre kiterjedő.
Bár sok kihívással nézünk szembe, ez a forrás rendkívüli értékű a múltunk megértése szempontjából. Kiemelendő, hogy a történelmi múlt feltárása mindig egy aprólékos mozaikdarabokból összeálló folyamatot jelent, ahol minden egyes darabot gondosan a helyére kell illeszteni, hogy megalkothassuk a nagyobb képet. A NEB, a mágnesszalagok kutatási lehetőségeinek bővítése mellett, többször is javasolta a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnak, hogy végezzen iratok visszaminősítést. Ez a munka tehát folyamatos, és jelenleg is zajlik egy újabb közös munkacsoport létrehozása az ÁBTL-lel, célunk pedig, hogy minél átfogóbb képet nyerjünk a közelmúlt történelméről.
Milyen új felfedezésekre számíthatunk a titkosított dokumentumok nyilvánosságra hozatalát követően?
Amikor a mágnesszalagokat tanulmányoztuk, felfedeztünk egy érdekes és titokzatos személyi csoportot, amelynek kartonjain a "KFT" felirat állt. Valószínűleg ez a "különlegesen fontos és titkos" kifejezés rövidítése lehetett. Ez a kategória rendkívüli besorolásnak számít, ám a részletek homályba burkolóznak: nem tudjuk, kik tartoztak ide, hányan voltak, vagy hol őrizték őket. Az viszont biztos, hogy a létezésük nem vitatható. Ez a felfedezés arra utal, hogy a hálózati személyek között számos eltérő kategória létezhetett, és vannak olyan egyének, akikről sem a nevüket, sem a hozzájuk kapcsolódó dokumentumokat nem ismerjük teljes mértékben.
Sokan érdeklődnek afelől, hogy miért nem hozzáférhetők az online térben a levéltárakban őrzött ügynökakták és jelentések. Mi áll ennek a hátterében?
A levéltárban bárki, akit érint, vagy akinek a családját érinti, lehetősége van kikérni ezeket az iratokat. Felfedezheti, hogy kik tettek róla jelentést, kik voltak a tartótisztek, és szabadon dönthet arról, hogyan használja fel ezeket az információkat. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy a diktatúrák jogellenesen gyűjtik az emberekről az adatokat: telefonlehallgatások, titkos megfigyelések és szobalehallgatások útján. Ezek a rendszerek rendszerint kompromittáló, terhelő információkra vadásznak - legyen szó magánéleti részletekről, szexuális kapcsolatokból, vagy éppen kollégákról, ismerősökről tett megjegyzésekről. Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy ki szeretné, ha a titokban rögzített telefonbeszélgetései vagy egy diktatúra által manipulált jelentések nyilvánosan, bárki számára hozzáférhetők lennének az interneten?
A személyes jogok megsértését okozhatja.
Teljesen egyetértek. Azok az egyének, akiket alávetettek a megfigyelésnek, valódi áldozatoknak számítanak. Az ő jogaik és személyes adataik jogellenes módon, beleegyezésük nélkül kerültek gyűjtésre. Éppen ezért nem tartom helyénvalónak, ha ezeket az információkat egyszerűen közzétennék az interneten. A kérdés sokféle erkölcsi és jogi problémát vet fel: vajon valóban ez lenne a legjobb megoldás a múlt feltárására? Úgy vélem, hogy mindenkinek joga van eldönteni, mi történik az őt vagy családját érintő információkkal. A tudományos közösségnek természetesen megvan a saját felelőssége. A kutatók nyilvánosságra hozhatják az eredményeiket, de ezt mindig alapos szakmai és etikai megfontolás után kell tenniük. Egy ilyen érzékeny kérdésben a történeti ismeretek megosztása nem válhat felelőtlen adatközléssé. Ezért nem támogatom az ügynökakták és jelentések teljes körű, online közzétételét, még akkor sem, ha egy teljes névsor létezne – ami viszont nem áll rendelkezésre. Az ilyen korlátok nélküli közzététel túl sok kockázatot hordoz, és nem hiszem, hogy ez lenne az a megoldás, amely valódi megnyugvást hozna a társadalom számára.
Hogyan lehet megakadályozni, hogy a múlt felfedezése politikai eszközként funkcionáljon?
A történész felelőssége, hogy kutatásokra alapozza állításait. Két történész ugyanazt a dokumentumot persze másképp is értelmezheti, és a különböző nézőpontokból fakadó vita hozzátartozik a történelmi diskurzushoz. A legfontosabb azonban a szakmai hitelesség megőrzése: a történésznek minden releváns tényt a nagyközönség elé kell tárnia, még akkor is, ha azok ellentmondanak a saját előzetes elképzeléseinek. Ez nem mindig könnyű, de a tudományos tisztesség alapfeltétele. Egy hiteles történész képes korrigálni korábbi álláspontját, ha új források ezt indokolják. Emellett elengedhetetlen az empátia: bele kell helyezkedni az adott korszakba, megérteni az akkori emberek döntési helyzeteit.
Természetesen lehet és kell is erkölcsi mércét alkalmazni, de előtte fontos a történelmi helyzet mélyebb megértése. Az is lényeges, hogy a felelősséget ne relativizáljuk azok esetében, akik emberéletekről döntöttek, politikai megfontolásból halálos ítéleteket hoztak, koncepciós eljárásokat szerveztek, és ezzel másokat szabadságuktól vagy életüktől fosztottak meg. Mivel a büntetőjogi következmények ma már sok esetben nem érvényesíthetők, a történelmi és erkölcsi igazságtétel marad az egyetlen eszközünk. Ez pedig a társadalmi emlékezet és történeti felelősségvállalás részeként elengedhetetlen.
2025-re a társadalom viszonya a kommunista múlthoz egyre bonyolultabb és sokszínűbb képet mutat. A különböző generációk eltérően tapasztalják meg ezt az időszakot: míg az idősebbek, akik közvetlenül átélték a rendszert, gyakran nosztalgiával tekintenek vissza egyes aspektusaira, addig a fiatalabbak, akik már csak történelemből ismerik azt, gyakran kritikusan viszonyulnak a kommunizmus ideológiájához és következményeihez. A múlt feltárására irányuló igény egyre nő, különösen a történelmi igazságtétel és a társadalmi felelősségvállalás szempontjából. Az emberek egyre inkább keresik a válaszokat arra, hogy miért alakultak úgy a dolgok, ahogy, és hogyan formálta a kommunista időszak a mai társadalmi struktúrákat és értékrendeket. Az új generációk számára fontos, hogy megértsék a múlt hibáit, hogy elkerüljék azok megismétlődését. A különböző közösségek és intézmények, mint például iskolák és múzeumok, szerepet játszanak abban, hogy a kommunista múltat ne csak mint egy történelmi eseményt, hanem mint a társadalom fejlődésére gyakorolt hatást is bemutassák. A diskurzusban a tudományos és művészeti megközelítések egyaránt teret kapnak, lehetőséget adva arra, hogy a múlt feldolgozása során ne csak a fájdalmas tapasztalatokra, hanem a tanulságokra is fókuszáljanak. Összességében a kommunista múlthoz való viszony mára egy komplex és sokszínű diskurzus részévé vált, amelyben a múlt feltárására és megértésére irányuló igény folyamatosan növekszik.
Az elmúlt három évtizedben ez a téma gyakran politikai játszmák kereszttüzébe került, és nem egyszer átpolitizálódott. A múlt feltárásával kapcsolatban számos manipuláció történt, amelyek sokakat elbizonytalanítottak, másokat pedig a folyamatos vitákba való belefáradásra ösztönöztek. Ettől függetlenül az érdeklődés továbbra is élénk, és egyre nagyobb igény mutatkozik az őszinte párbeszédre a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban - a nehézségekkel, dilemmákkal és ellentmondásokkal együtt. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a múlt kérdéseire nem mindig adható egyértelmű "igen" vagy "nem" válasz. Sok esetben az emberek nem a jónak és rossznak, hanem a rossznak és a még rosszabbnak a között kénytelenek lavírozni. Ezért az árnyalt és őszinte megközelítés elengedhetetlen. Úgy vélem, hogy a múlt megértése és feldolgozása csak így vezethet valódi társadalmi felismerésekhez és megbékéléshez.
Az elmúlt években a fiatalok történelem iránti érdeklődése vegyes képet mutat. Vannak, akik szenvedélyesen keresik a múlt titkait, míg mások távolságtartóbbak a történelem iránt. A digitális technológiák térnyerése, mint például a közösségi média és a multimédiás tartalmak, új dimenziókat nyitottak a történelmi események bemutatásában, így sok fiatal számára vonzóbbá vált a múlt megismerése. Ahhoz, hogy a következő generációk számára is releváns és élő maradjon a múltfeldolgozás, fontos, hogy a történelem tanítását interaktívabbá és élményszerűbbé tegyük. A projektalapú tanulás, a helytörténeti kutatások, valamint a modern technológiák, mint például a VR és AR alkalmazások, lehetőséget adnak arra, hogy a fiatalok aktívan részt vegyenek a tanulásban. Emellett érdemes hangsúlyozni a történelem társadalmi vonatkozásait, hiszen a múlt megértése segíthet a jelen és a jövő kérdéseinek jobb megválaszolásában. A közösségi események, múzeumpedagógiai programok és történelmi re-enactment események szintén nagyszerű lehetőségeket kínálnak arra, hogy a fiatalok közvetlen kapcsolatba kerüljenek a történelemmel, ezáltal elmélyítve tudásukat és érdeklődésüket. A múlt feldolgozása nem csupán tudományos kérdés, hanem a társadalmi identitás és a közösségi tudatosság alakításának alapja is.
A fiatalok körében észlelt tapasztalataim szerint a történelem akkor válik igazán vonzóvá és élményszerűvé, ha nem csupán távoli, elérhetetlen hősökről beszélünk, hanem hús-vér emberek döntési helyzeteit helyezzük a középpontba. Az elmúlt tizenegy év során számos különleges történelemórát és pedagógus-továbbképzést valósítottunk meg – több ezer órányi tapasztalattal a hátunk mögött – és azt figyeltük meg, hogy a fiatalokat az ragadja meg igazán, amikor a múlt szereplőit saját életükhöz tudják mérni. Milyen döntéseket hoztam volna egy adott szituációban? Hogyan cselekedett volna az apám vagy a nagyapám? Milyen választás előtt állnék 1956-ban? Fegyvert fogok, vagy inkább elmenekülök? Ha tanár vagy jogász lennék egy vidéki településen, elvállalnám a helyi nemzeti bizottság vezetését a forradalom idején? Mi történne velem bíróként 1956 után? Enyhébb ítéleteket hoznék, vagy inkább lemondanék, tudván, hogy ezzel a családom sorsa is veszélybe kerül? Esetleg a karrierem érdekében olyanokat ítélnék halálra, akikről tudom, hogy ártatlanok? Ezek a dilemmák és kérdések teszik igazán átélhetővé és személyessé a történelem tanulmányozását.
A Magyar hősök című színházi produkciónk célja, hogy bemutassa hat "hétköznapi hős" - Brusznyai Árpádné Honti Ilona, Gérecz Attila, Kiss Sándor, Olofsson Placid, Richter Gedeon és Salkaházi Sára - életútját egy szabadulószobai keretjátékon keresztül, ezzel segítve a diákokat a 20. századi magyar történelem mélyebb megértésében. Az elmúlt évek során mintegy ötven előadás tapasztalatait felhasználva egy új színdarab is készült, amelynek középpontjában Olofsson Placid atya, a bencés szerzetes áll, aki hit és derű mellett élte át a 20. század kihívásait, beleértve a gulág borzalmait is.
A NEB több nemzetközi intézménnyel működik együtt, hogy elősegítse a fenntartható fejlődést és a környezetvédelmet. Ezek közé tartozik az Európai Unió különböző ügynökségei, az ENSZ környezetvédelmi programjai, valamint számos nemzetközi civil szervezet. Az együttműködések célja, hogy megosszák a tudást, tapasztalatokat és legjobb gyakorlatokat, így hatékonyabban tudják kezelni a globális környezeti kihívásokat.
Amikor a magyar Országgyűlés megalapította a Nemzeti Emlékezet Bizottságát, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) szolgált mintául. Az IPN egy óriási intézmény, amely szélesebb jogkörökkel és feladatkörökkel rendelkezik, mint a mi bizottságunk. Lengyelországban működik egy saját ügyészi szerv, amely a náci és kommunista rendszer bűneit kutatja, valamint egy különálló intézmény is, amely a tömegsírokban eltemetett névtelen áldozatok felderítésére és azonosítására specializálódott. Minden vajdaságnak saját intézete van, és az IPN több mint kétezer munkatársat foglalkoztat, így a két intézmény mérete és működési keretei összehasonlíthatatlanok. Ugyanakkor tőlük tanultuk meg, hogyan lehet a történészek által feltárt tudást a közvélemény számára érthetően közvetíteni, így az edukáció és a disszemináció kiemelkedő fontossággal bír, és ez az egyik legnagyobb kihívást jelenti számunkra.
Szoros és értékes kapcsolatokat ápolunk azokkal az intézményekkel, amelyek a holokauszt történetének kutatásával és emlékezetének megőrzésével foglalkoznak. Az ott dolgozó szakemberek folyamatosan hangsúlyozzák, hogy óriási feladat vár ránk. Egy különösen jelentős nemzetközi szervezet, a varsói központú Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózata, amely a történelmi emlékezet összefonódásait vizsgálja, összeköti a történészeket, muzeológusokat, tanárokat és tanárképző intézményeket. Az egyik legnagyobb kihívásunk az, hogy ne csak a tudást adjuk át, hanem érzelmileg is bevonjuk a közönséget, hogy a történetekhez való személyes kapcsolódás ne veszjen el. Mi is aktívan részt veszünk ebben a párbeszédben. Nemzetközi szakmai kapcsolataink folyamatosan fejlődnek, és együttműködünk amerikai és spanyol kollégákkal is, hogy közösen dolgozhassunk a fontosabb céljaink elérésén.
Igen, léteznek olyan országok, amelyek a magyar emlékezetpolitikát és a Nemzeti Emlékezet Bizottság (NEB) tevékenységét mintaként említik. Ezek az országok gyakran érdeklődnek a történelmi emlékek megőrzése és a múlt feldolgozása iránt, és a magyar modell inspirációt nyújt számukra. A NEB által végzett munka, amely a totalitárius rendszerek visszaemlékezését és a történelmi igazságok feltárását célozza, sok helyütt hasonló kezdeményezések alapjául szolgálhat.
Úgy vélem, hogy az utóbbi időszakban végzett munka, amely nemcsak a NEB-ben, hanem Magyarország egész területén, beleértve a Terror Házát is, jelentős hatást gyakorolt. Ezt mindenképpen érdemes mérföldkőként kezelni. Az, hogy létezik a kommunizmus áldozatainak emléknapja, és hogy különböző programok szerveződnek ennek köré, valamint a téma megjelenése a közbeszédben, mind azt mutatja, hogy a kommunista diktatúra áldozatairól való diskurzus ma már a közéleti párbeszéd szerves részét képezi. Román, szlovák és cseh kollégáinktól folyamatosan azt halljuk, hogy számukra sokkal nehezebb áttörni az érdektelenség "üvegplafonját". Ebből a nézőpontból nézve, a Magyarországon az elmúlt években elért eredmények valóban figyelemfelkeltőek.
A kommunista múlt feldolgozásánál nem kikerülhető szereplő Oroszország. Hogyan tudtak együtt dolgozni az orosz történészekkel? Az elmúlt években nem egyszer felmerült, hogy az orosz történelmi narratíva jelentősen eltér, például 1956-tal kapcsolatban is.
Amikor 2014-ben megalakult a NEB, arra törekedtünk, hogy a közelmúlt magyar történelme teljes mértékben feltárható legyen. A moszkvai levéltárak nélkül ez egyszerűen nem lehetséges. Valójában nem beszélhetünk teljes múltfeltárásról, amíg a moszkvai levéltárak, és másik oldalról a nyugati, például az amerikai levéltárak nem válnak szabadon kutathatóvá. Míg az amerikai levéltárakban már sikerült számos iratot feltárni, a moszkvai levéltárakban az elmúlt időszakban a munka sajnos nehezen haladt. A háború kitörése óta az orosz kollégákkal való szakmai kapcsolatok gyakorlatilag befagytak, ám bízunk benne, hogy ezek idővel újraéleszthetők lesznek. Ugyanakkor az újra és újra felmerül, hogy az orosz emlékezetpolitika és történeti emlékezet alapvetően különbözik a magyartól. Különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor például 1945 megítéléséről van szó, hogy felszabadítás volt-e, vagy inkább megszállás. Ez a kérdés folyamatosan visszatér.
Az is figyelemre méltó, hogy 1956-ot sokan a Nyugat által irányított "destabilizációs kísérletek" kontextusába helyezik.
Igen, a magyar források tükrében a dolgokat egészen másként látjuk, és a 1956-os eseményekről alkotott képünk alapvetően eltér az orosz nézőponttól. Nemrégiben egy orosz állami emlékezetpolitikai intézet kiadott egy brosúrát, amelyben közép-európai intézeteket vádolt meg történelemhamisítással. Ezen a listán szerepel többek között a NEB és a lengyel IPN is.
Mit kifogásolnak ebben a brosúrában?
Kiemelkedő szakmai kapcsolatokat ápolunk a lengyel kollégáinkkal, és határozottan elkötelezettek vagyunk a szovjetellenes értékek mellett. Ezen kívül aktívan foglalkozunk a határon túli magyar közösségekkel, és büszkék vagyunk az '56-os események kutatására, valamint a kapcsolódó megemlékezések szervezésére. Mindezek természetesen a legfontosabb feladataink közé tartoznak, és örömmel vállaljuk őket.
De hogyan lehet hatékonyan fellépni az olyan narratívákkal szemben, amelyek torzítják az 1956-os forradalom jelentőségét, illetve másképp magyarázzák azt?
A történeti kutatásaink és azok közzététele előtt semmi nem állhat meg. Mindig nyitottak vagyunk a párbeszédre, ha arra lehetőség nyílik. Jelenleg az 1945-ös évfordulóra összpontosítunk, és a NEB feladata, hogy emlékezzen arra, hogy ez az év egyszerre hozta el a náci-nyilas uralom végét, ugyanakkor egy újabb megszállás kezdetét is. A magyar történelem tükrében az ország folyamatosan megszállás alatt állt, s a szuverenitásunkat nem sikerült visszanyernünk. A társadalom különböző csoportjai ezt az újabb megszállást hasonló tragédiaként élték meg, mint az előzőt.
A február 25-i emléknap, Kovács Béla elhurcolásának és a Független Kisgazdapárt felszámolásának emlékére, egy olyan generáció sorsát idézi fel, akik bátorságukkal szembeszálltak a nyilas diktatúrával. Ők voltak azok, akik egy igazságos és demokratikus Magyarország megteremtésére törekedtek, ám a Rákosi-féle kommunista rezsim már a kezdetektől fogva őket vette célba. Így tehát, akik a nyilas uralom ellen küzdöttek, sajnos a következő elnyomás áldozataivá váltak. Sokak számára az Andrássy út 60. száma nem csupán egy cím, hanem a szenvedés és az elnyomás szimbóluma, ahol a nyilas korszak börtönei mellett a kommunista időszak is megnyitotta kapuit. E történeteket nekünk kell megosztanunk, hiszen csak így őrizhetjük meg emléküket, és csak mi vállalhatjuk a felelősséget, hogy átadjuk a jövő generációinak.
Az 1945-ös események olyan bonyolult és sokrétű helyzetet tükröznek, hogy nem lehet csupán a megszállás leegyszerűsített fogalmával leírni, ami Magyarországon zajlott.
Azt lehet mondani, hogy Magyarország történetében 1945 különböző társadalmi csoportok számára eltérő jelentéssel bírt. Egyesek számára felszabadulást jelentett, mások számára a megszabadulás lehetőségét, miközben az egész ország számára egy újabb megszállást hozott. Az ezt követően Moszkva segítségével kiépülő kommunista diktatúra szinte minden társadalmi csoportot célkeresztbe vett. Nem csupán azokat, akik antikommunisták voltak, vagy akik a marxizmussal szemben álltak, hanem még a baloldaliakat is. A szociáldemokraták jelentős része például börtönbe, internálótáborokba került, vagy a 298-as parcellában nyugszik. Tehát, ha magyar szempontból nézzük, nem kérdés, hogy 1945 megszállás volt, és ezt nekünk akkor is képviselnünk kell, ha mások másként vélekednek róla.
A NEB tavaly ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Melyik kutatási eredményükre a legbüszkébb?
A már korábban említett mágnesszalagok titkosításának feloldása kiemelkedően fontos mérföldkő volt számunkra. Különös jelentőséget tulajdonítok az online Tudástárunk megteremtésének és folyamatos frissítésének is, amely lehetőséget ad arra, hogy ne csupán több ezer kommunista hatalombirtokos nevét ismerhessük meg, hanem életútjukat és karrierjük alakulását is nyomon követhessük. Nem csupán arra volt lehetőségünk, hogy ezeket az adatokat feltárjuk, hanem arra is, hogy az információk széles körben hozzáférhetővé váljanak az interneten. Ezzel áttörtünk egy régi tabut, hiszen ma már bárki betekintést nyerhet abba, kik voltak azok a párttitkárok, akik helyi kiskirályként irányították a közösségeiket.
Ezek mellett kiemelkedően fontosnak tartom azt az ismeretterjesztő tevékenységet, amelyet kollégáink más intézményekkel, például a Rákóczi Szövetséggel és az Országgyűlés Hivatalával közösen végeztek a tanártovábbképzés keretein belül. Rendhagyó történelemórákon és a társadalmi diskurzusba való integrálással azon dolgoztunk, hogy a kommunista diktatúra áldozatai, valamint annak működtetői is valódi arcot nyerjenek. Úgy vélem, ez a munka kulcsfontosságú volt, mivel lehetőséget teremtett új perspektívák felfedezésére.
Már korábban érintettük, hogy mely területek kutatását tartanák a legfontosabbnak. Ezen kívül, milyen jövőbeli tervekkel készül a NEB?
Idén két olyan kötet megjelenését tervezzük, amelyek új szempontokat hoznak a második világháború utolsó évei történetének feldolgozásában. Az egyik kötet, amelynek a címe Ellenállók 1944-45, visszanyúlik a '44-es német megszállás és a nyilas uralom idejére. Több mint ötven szerző, a történész szakma széles köre mutatja be azokat a személyeket, akik politikailag vagy akár fegyveresen is szembeszálltak a náci ideológiával és a német megszállás utáni politikai rezsimmel, majd a nyilasokkal. Fontosnak tartom ezt a kötetet, mivel olyan embereket mutat be, akik jelentős részét még a szakma is kevéssé ismerte. A könyv párbeszédet indíthat arról a kérdésről, hogyan válhatott valaki ellenállóvá, például hogyan vált a nácizmussal és a nyilas uralommal szembeszegülővé a Horthy-rendszer egy konzervatív vagy antiszemita támogatója. Számos eltérő életutat ismerhetünk meg, és bár nem minden szereplővel kell egyetértenünk, valamennyiük helytállása érdemes az utókor tiszteletére. A másik kötetünk egy forráskiadvány, amely a második világháború idejére vonatkozó amerikai és angol levéltárak magyar vonatkozású anyagaiból válogat. Ez a kötet a nyugati politika Magyarországról alkotott képére fókuszál. Különösen érdekes, mert a második világháború vége már a befolyási övezetek kialakításáról szólt: hol húzódik majd a szovjet érdekszféra és a Nyugat határa. A kötetben új dokumentumok is szerepelnek, amelyeket az amerikai és brit levéltárak diplomáciai és titkosszolgálati anyagaiból gyűjtöttek össze a kollégák. Hiánypótló mű lesz, amely gazdagítja a történeti párbeszédet és segít jobban megérteni a háború utáni folyamatokat is.
Szerkesztőségünk a beszélgetés rögzítéséhez a Régens Informatikai Zrt. által kínált Alrite, egy mesterséges intelligencián alapuló beszédfelismerő szoftvert alkalmazta.
