Magyarország diadalt aratott a létért folytatott küzdelemben | 24.hu

A történelem egyik legmeghatározóbb eseménye zajlott le Magyarország területén 1241-ben, amikor a világ akkori legnagyobb egybefüggő birodalma, a mongolok, támadást indítottak. Ekkor a lakosságarányos veszteségek olyan mértékűek voltak, hogy felülmúlták a két világháború összes áldozatát. Ennek ellenére Magyarország hősiesen ellenállt: a mongolok nem csupán nagykánjuk halála miatt vonultak vissza, hanem mert képtelenek voltak elérni céljaikat, és nem tudták leigázni a magyar földet. A "Tatárjárás: Magyarország élet-halál harca" című könyvből származó szilánkokat idézve olyan történeteket ismerhetünk meg, amelyek a hagyományos történelemkönyvekből gyakran hiányoznak.

A mongol nyelvű törzsek és törzsszövetségek közötti harcok nyomán, a 13. század elején, rendkívüli sebességgel bontakozott ki a Mongol Birodalom. Dzsingisz kán, a bordzsigin törzsből származó vezető, mindössze két-három évtized alatt alakította a világ legnagyobb, egybefüggő területű birodalmát. E páratlan gyorsaság és siker titkát három kulcsszóban foglalhatjuk össze: céltudatosság, rátermettség és kegyetlenség. Dzsingisz kán nem csupán kiváló hadvezér volt, hanem emellett jelentős törvényalkotó és tehetséges birodalomszervező is. Személyes kvalitásai nélkül nem lett volna lehetséges a birodalom hihetetlen fejlődése és eredményei.

A mongol hadsereg rendkívül hatékony stratégiákkal és precíz működéssel tűnt ki. Nem csupán mesterfokon gyakorolták a lovas-nomád harcmodort, hanem gyorsan alkalmazták a legyőzött népek haditechnikai újításait, és saját javukra fordították azok szakmai tudását. Ennek köszönhetően olyan városokat tudtak sikeresen ostromolni, mint a bevehetetlennek vélt Kijev, miközben komolyan felmerült a lehetőség, hogy a Kínától szerzett hajókkal Japán meghódítására is sor kerüljön. A hadsereg mögött egy rendkívül fejlett és kiterjedt kémhálózat működött, amely a korszak legjobbjai közé tartozott. Ezen kívül a katonák kiképzése és tűrőképessége is páratlan volt, ami hozzájárult a mongol hadsereg félelmetes hírnevéhez.

A mongol harcosok rendkívüli kitartásukkal tűntek ki, hiszen szükség esetén napokat töltöttek a nyeregben, alvás nélkül, még a legzordabb időjárási körülmények között is. Minimális élelem mellett is hűen teljesítették a parancsokat, megmutatva ezzel rendíthetetlen elkötelezettségüket és bátorságukat.

A hódítások idején a kegyetlenség szörnyű méreteket öltött; a terror uralta a vidéket. Azok, akik önként behódoltak, valamilyen szempontból még szerencsésnek is számítottak – bár a helyzetük így sem volt rózsás. A hadseregbe kényszerített férfiakat a legnagyobb veszélyeknek tették ki, ők képezték az első vonalat a harcok során, más szavakkal élve, szinte ágyútöltelékként használták őket. A menekülés lehetősége nem létezett: aki megpróbálta elhagyni a csatateret, azt a mögötte érkező mongolok kegyetlenül lecsapták. Ha a jelenkorban keresünk párhuzamot, az Iszlám Állam gyors felemelkedése és terjeszkedése hasonló képet mutat, mint amit a 13. századi Ázsiában tapasztalhattunk.

Dzsingisz édesapja, Jiszügej bátor (a bátor nagyjából azt jelenti, hogy vitéz, és katonai rang volt a mongoloknál) előkelő származású, de feltehetően nem volt túl vagyonos ember, egy kisebb szövetség vezetője volt. Így ő a "vásárlás" helyett másik módszert választott: asszonyt rabolt magának. [...] A mongol történeti művek szerint a nagykán későbbi édesanyja, Höelün épp egy másik férfival, fiatal férjével lovagolt, amikor Jiszügej rájuk rontott, és elragadta. A nomád nők tradicionális szerepe egészen más volt, mint az európaiaké. A férj távollétében otthon az asszony volt az úr, nemcsak a jurta és az állatok gondját viselte, de gyakran ő igazgatta az egész nemzetséget. Sok nő hadjáratokra is elkísérte a férfiakat, az utánpótlás tagjaiként szervezték az ellátást, de nemegyszer maguk is harcba mentek. A mongolok titkos története tele van kemény, erős asszonyokkal, ennek Dzsingisz közvetlen környezetében is ékes példáit találjuk.matiné keretes

A fiúk kiskorúsága miatt Jiszügej halálát követően a hatalom automatikusan Höelünre szállt, aki szembesült egy komoly kihívással: az addig férje által összefogott nép azonnal szétszéledt. Ő azonban nem habozott, és elindult a távozók nyomába, sikerült is visszaédesgetnie a "nép felét", ami ideiglenesen megoldotta a helyzetet. Határozott asszony volt, aki még a rettegett Dzsingisz előtt sem tétovázott, amikor szükségét látta, hogy rápirítson. A forrásokból kiderül, hogy felesége, Börte sem maradt el tőle: egy alkalommal, amikor Dzsingisz egy elhúzódó hadjáraton volt, és sokáig nem tért haza, felesége futárt küldött, hogy sürgesse a hazautat. A mongolok kánja, akit a világ számos része rettegett, így válaszolt: "Nehéz lesz most a szemébe néznem. Veszekedés vár rám, amikor hazaérek." Temülün, egyik lányuk, szintén kitüntette magát harcosként a hadjáratok során, bátorsága a férfiak elismerését is kivívta, és egy város, Nisapúr sikeres ostroma után ő maga végezte ki a foglyokat.

Az 1241-es muhi csata előtt a tatárok elképesztő sebességgel törték be Magyarország kapuját, megsemmisítették a nádor hadseregét, és az ország közepe felé száguldottak. Ekkor már javában folyt a mozgósítás, aminek a véres kard körbehordozása is része lehetett. Voltak hibák és tévedések, de IV. Béla igyekezett mindent megtenni az ország védelmében - a tatárjárás tragédiája, hogy a Mongol Birodalom olyan katonai erőt és stílust képviselt, amire nem lehetett felkészülni. Béla nem habozott cselekedni az ország biztonsága érdekében, sőt, a

Sajó partján olyan haderejével vonult fel, hogy még a tatárok is kétkedve szemlélték a csata kimenetelét.

Fontos hangsúlyozni, hogy a királyi sereg látványa a tatárokban komoly megfontolásokat ébresztett, és felmerült bennük a visszavonulás lehetősége. Azonban nem számítottak arra, ami elkerülhetetlenné vált. A magyar királyi udvar rendkívül gazdag információkkal bírt a Mongol Birodalom terjeszkedéséről és erőviszonyairól, amely részben az Árpád-ház orosz kapcsolataiból, részben pedig Julianus barát két keleti expedíciójából fakadt. Kijev 1240-es elfoglalása után az ellenség már közvetlenül a magyar érdekszférába hatolt be, a Kárpátoktól keletre és északkeletre elhelyezkedő területeken. A Kunországban, ami mai Moldva területén található, működő magyar térítőpüspökség, valamint az orosz családi kötelékek révén pedig még inkább felgyorsult az információk áramlása.

A Kárpátokon túli területeken is léteztek olyan "előretolt bázisok" és várak, melyek a magyar uralkodó hatalmát képviselték az adott vidékeken. A mongol hadsereg kijevi diadala, valamint a kunok Magyarországra való menekülése már közvetlen fenyegetést jelentett e helyek számára. Bár ezek az erődítmények katonai értelemben nem biztosították a Kárpátok hágóinak védelmét, fontos szerepet játszottak abban, hogy folyamatosan információkkal szolgáljanak a határvidék helyzetéről. Pusztulásuk a mongol invázió első jele volt. Így tehát nem állíthatjuk, hogy IV. Béla nem készült a tatárok támadására. Olyan kihívással szemben nem tudott felkészülni, amiről nem volt tudomása, és amilyen mértékű hadigépezet még nem volt tapasztalható Európában, ami végül az országra zúdult.

A magyarok táborverésének pontos időpontja, a hossza, és a várakozás alatt álló katonai erők kiléte mind rejtély maradt számunkra. Hasonlóképpen, a tatár főerők megjelenésének időpontja is ismeretlen. Ám azt tudjuk, hogy a harc 1241. április 11-én vette kezdetét. Mielőtt azonban a csaták hangzására fókuszálnánk, érdemes megvizsgálni a szekértábor kérdését, amely máig súlyos hibaként él az emlékezetünkben. A magyar hadsereg főként lovasságra, és azon belül is a nehézlovasságra épített, amelynek ereje a nyílt ütközetek során volt a leginkább érvényesülő. A szekérvár csupán mentsvárként funkcionálhatott volna a sereg hátsó vonalában, de ahogy hamarosan látni fogjuk, ez nem csupán egy téves döntés volt, hanem egy kifejezetten bölcs és előrelátó lépés: egy váratlan éjszakai támadás esetén a katasztrofális következményeket kétségtelenül elkerülte.

Képzeljünk el egy szekérből készült védelmi vonalat, amely pajzsokkal és deszkákkal van megerősítve, mint egy alaposan kiépített fal, amely körülveszi a tábort. Azok, akik a győzelem reményében akarták ostromolni, kénytelenek voltak leszállni a lovaikról, és gyalogosan megkísérelni a támadást, ahogyan azt a várak esetében szokták. Nem meglepő, hogy a besenyők és a mongolok is gyakran alkalmazták ezt a módszert, hiszen a szekértábor a nomád hadviselés elengedhetetlen része volt. A korábbi orosz-mongol összecsapásokból az is kiderült, hogy azok a keresztény fejedelmek, akik a szekérerőd védelmét választották, sokáig ellenálltak az ellenség nyomásának. Béla udvarában ráadásul számos orosz herceg tartózkodott, akik bizonyára értékes tapasztalatokkal és tanácsokkal látták el a védelmet. Szó sincs arról, hogy a "csatához" való bezárkózásra törekedtek volna; sokkal inkább arról, hogy nyugodt körülmények között aludjanak, és gondoskodjanak a hátvéd védelméről, ha bekerítéssel szembesülnének.

Ha a csata részleteire fókuszálunk, láthatjuk, hogy a magyarok egy kisebb erődítmény védelmében álltak, mögöttük a folyóval, amely egyetlen hídját védték. A történészek azonban nem tudják pontosan, milyen terveik voltak. Talán támadásra készültek, hiszen ez volt a céljuk, de lehet, hogy arra is vártak, hogy megerősítések érkezzenek. Sajnos, a korabeli források nem tartalmaznak információt a király elképzeléseiről, így ez a kérdés örökre titok maradhat. A lényeg, hogy április 10-én egy orosz fogoly megszökött Batu táborából, és sürgősen figyelmeztette Bélát: a mongolok másnap éjjel támadni fognak a hídon. A figyelmeztetés valósággá vált, és a folyó jobb partján brutális harcok kezdődtek, amely a mongolok számára véres mészárlássá alakult. A hídon a tatárok csak korlátozott számban tudtak átkelni, viszont a túloldalon a magyarok, akiknek elegendő mozgásterük volt, felkészülten várták őket. Nehézlovasságunk súlyos veszteségeket okozva a mongoloknak visszafoglalta a hidat, és szilárdan megvédte azt. Elképzelhető, hogy a tatárok eredetileg ugyanígy szerették volna csapdába csalni a magyarokat, de mivel azok nem támadtak, a tervük visszafelé sült el.

Ettől kezdve a magyaroknak állt a zászló, hiszen a környéken más átkelő nem lévén "csak" a hidat kellett keményen tartani, és ez úgy tűnt, menni fog. Elképzelhetjük a magyar vitézeinket, mint a 300 spártait a híres Thermopülai-szorosban a perzsák elleni küzdelemben: a szűk átjáróban egyszerre csak kevés harcos fért el, ezért nem érvényesülhetett az ellenség számbeli fölénye. Hiszen, ahogy azt később látni fogjuk, a mongol sereg valószínűleg számbeli fölényben volt a magyar haderővel összehasonlítva. Csakhogy amint Thermopülainál, úgy itt is volt "kerülő út".

A különböző források alapján rekonstruálva, a magyar hadvezetés részéről súlyos mulasztás volt, hogy nem észlelték és nem biztosították a hídtól északra található gázlót, amelyet a mongolok felfedeztek, és sikeresen át is keltek rajta. Az események nem csupán ezen a ponton zajlottak. A csata helyszínétől délre, a sötét éjszaka leple alatt több ezer harcos evezett át a folyón tutajokon, a magyar oldalra. Az akciót a Mongol Birodalom egyik legnagyobb hadvezére, Szübőtej irányította. Az, hogy 5-10 ezer embert ilyen módon át tudtak juttatni a folyón, olyan mérvű katonai teljesítmény volt, amire Európában korábban talán még soha nem volt példa.

A mongol hadművészet korát megelőző profizmusát dicséri, a magyarok erre nem számíthattak.

Miközben északon és délen csendesen megkezdődött a mongol erők átkaroló hadművelete, a magyarok nyugalomra leltek a táborban: a hídőrség sikeresen ellátta feladatát, és más irányból nem vártak támadást. Ekkor érkezett a tatárok második, rendkívüli lépése, amelyre a középkori európai hadtörténetben nem akadt példa: hajítógépekkel kezdték el bombázni a hidat védő magyar katonákat. A zuhanó kövek ellen senki sem tudott védekezni, az őrség megfutamodott, és a mongol harcosok özönlöttek be a hídon. Három irányból szándékoztak egyszerre támadni, de Szübőtej még mindig az átkeléssel volt elfoglalva, így kicsit később érkezett a csata színhelyére. Ez azonban már a helyzet lényegén nem változtatott.

A muhi csata nem csupán a legismertebb összecsapások egyike az Árpád-kor időszakából, hanem különlegessége abban rejlik, hogy az események lefolyásáról nem csupán a magyar, latin nyelvű források nyújtanak információt. A küzdelem másik oldalának, a tatároknak a szempontjait is megismerhetjük, hiszen ők is dokumentálták a történteket. Mongol forrásokból azonban csupán szűkmarkúan maradtak fenn adatok az összecsapásról. A mongolok titkos történetében mindössze néhány árnyalt megjegyzés található arról, hogy Ögödej nagykán Magyarországot megtámadta. Érdekes megfigyelni, hogy a magyar földre utaló kifejezés, a „Kerel”, ami királyt jelent, arra utal, hogy a mongolok szemében a legyőzendő uralkodó személye volt a legfontosabb tényező.

A mongol és perzsa források nyomán betekintést nyerhetünk a csata utólagos megítélésébe. Ezen ütközetet a birodalom történetének egyik legkeményebb összecsapásaként emlegetik, a mongolok legfőbb diadalaként, amelyet a hatalmas emberveszteségük is súlyosan beárnyékolt. Nyilvánvaló, hogy a mongol hadvezetés tisztában volt azzal, hogy Magyarországon másfajta hadműveletekre kell felkészülniük, ám a győzelem még így is nehezen jött számukra. Például április 11-én Kálmán herceg sikeresen megakadályozta a híd elfoglalására irányuló támadást, és a mongolok is elismerték, hogy közel álltak ahhoz, hogy az egész offenzívát visszaverjék. Ezt követően a haditanács ülésén a vezérek a harc feladását fontolgatták, csupán Szübőtej ragaszkodott a további küzdelemhez. Ő volt a korszak egyik legnagyobb stratégiája, kiemelkedő hadvezér, aki Dzsingisz kán egykori jobbkezének számított, és az ő akaratának érvényesülése végül megmentette a helyzetet.

Ma már tudjuk, hogy 1242 márciusában a mongolok végleg elhagyták az országot, de akkoriban ez még cseppet sem tűnt biztosnak. A király és kísérete hosszú ideig Szlavóniában tartózkodott. Különös figyelmet fordított fiára, a trónörökös Istvánra, akinek a védelmét még a váron belül is külön testőrre bízta, holott a vár, amely korábban sikeresen ellenállt a tatárok ostromának, biztonságos helynek számított. Ma ez a terület népszerű turisztikai célponttá vált, hiszen itt forgatták a Trónok harca több ikonikus jelenetét. A király augusztus és október között tért vissza a Magyarország szívébe, és október elején már biztosan Pannonhalma környékén járt, ahol okleveleket adott ki.

Lényeges hangsúlyozni, hogy a hónapokig elhúzódó utazás és menekülés ellenére IV. Béla folyamatosan tett lépéseket az ország védelmének érdekében. Kitartása és elkötelezettsége lehetővé tette, hogy megőrizze a királyi kincstárat, valamint Szent István ereklyéit, és végül biztonságban hazajuttassa azokat.

A történészek általában egyetértenek abban, hogy Ögödej halála után Batunak, Dzsingisz kán unokájának, reális esélye nyílott a trón megszerzésére. Ez a lehetőség különösen vonzóvá vált, hiszen ő Ögödej unokaöccse is volt, így érthető, hogy a hír hallatán azonnal útnak indult haza. Az iskolákban is hangsúlyozzák, hogy egy kánválasztáson mennyire kulcsfontosságú a személyes, sőt, akár fegyveres jelenlét, és Batunak a helyzethez való viszonyulása mélyen beágyazódott a történelmi tudatba. Azonban a legújabb kutatások új fényben tüntetik fel ezt a történetet. Bizonyítékok támasztják alá, hogy ha a kán halálának napján futárt indítottak Karakorumból, a mongol postahálózat, amely bár később kiemelkedő hatékonyságúvá vált, akkor még nem volt olyan jól kiépített. Így a futár legkorábban március utolsó napjaira érhetett el a Kárpát-medencébe. Érdekes, hogy a hadjárat már ebben az időszakban, márciusban megkezdődött, ami új megvilágításba helyezi a történeti eseményeket és Batunak a trónért folytatott törekvéseit.

Ugyanakkor indokoltan feltételezhetjük, hogy a nagykán halála körüli eseményeket a legszűkebb környezetével szoros összefonódásban titokban tartották, míg a hatalom közelében lévő egyének saját érdekeik védelme érdekében biztosították pozícióikat. A hatalmi rivalizálás következményeként a kánválasztó kurultáj csak 1243-44 környékén kezdődhetett meg, és Ögödej utódja, Güjük csupán 1246-ban léphetett a trónra. Batu álláspontja és tervei nem ismertek, de az biztos, hogy sem ő, sem vezérei nem siettek Karakorumba; hónapokig, sőt évekig távol maradtak hazánktól, inkább a Balkánon és orosz területeken tartózkodtak. Batu végül nem is volt jelen a helyszínen. Ezért tehát Ögödej nagykán halála és utódjának megválasztása nem indokolta, és lényegében nem is befolyásolta a magyarországi hódítás felfüggesztését.

IV. Béla szövetségi politikájának talán legkiemelkedőbb eredménye a pápa támogatásának megnyerése volt. A Mongol Birodalom támadása egy különösen kedvezőtlen nemzetközi helyzetben érte Magyarországot: a keresztény világ két legnagyobb hatalma, II. Frigyes német-római császár és IX. Gergely pápa éppen egymással harcoltak. A magyar királyi udvarból érkező kétségbeesett segélykérések ellenére Európa nem reagált a válságra.

Gergely pápa 1241 nyarán hunyt el, és utódja, IV. Celesztin csupán 12 napig viselte a pápai tiarát. IV. Ince, aki 1243 nyarán lépett Szent Péter trónjára, már egy megváltozott politikai tájban találta magát. A tatárok távozása után senkiben nem merült fel kétség a visszatérésükkel kapcsolatban, ezért királyunk, IV. Béla minden erejét a rettegett "második hullám" visszaverésére összpontosította. E cél érdekében folyamatosan ostromolta Rómát, és buzgón szorgalmazta a kereszténység összefogását, valamint keresztes sereg összehívását. IV. Ince végre kész volt a párbeszédre, és az 1245-ös lyoni zsinat fő témája a mongolok ellenállásának megszervezése lett. Ez különösen jelentős volt, hiszen Nyugat-Európát ekkoriban a Szentfölddel és a keresztes államokkal kapcsolatos háborúk foglalták le. IV. Béla azonban határozottan érvelt amellett, hogy...

Magyarország viszont középpontjában áll Európának, és ha elesik, akkor nem csupán a Szentföld jövője kerül veszélybe, hanem az európai kereszténység megmaradása is a tét.

IV. Béla hozta fel először a később sokszor visszatérő fordulatot, miszerint Magyarország a keresztény Európa keleti védőbástyája, ezért királya más uralkodókhoz képest több jogot érdemel az egyházi javak felett és a főpapok kinevezése terén.