Egy magyar parlamenti exképviselő izgalmas krimi regényt írt, amelyben a politikai intrikák és a bűnügyi rejtélyek keverednek. A történet nemcsak a feszültséget fokozza, hanem egyben betekintést nyújt a politika és a krimi világának sötét oldalába is. Az

Egy vietnámi szórakozóhelyen, ahol a zene és a nevetés egyesült, egy turista szörnyű döntést hozott: a forgalmas vonatpálya szélén, több száz szemtanú döbbenete közepette vetette magát a vonat alá.

A legtöbben nem úgy kelnek fel, hogy aznap meghalnak. Akkor talán jobban átgondolnák, mit vesznek fel. A férfinak ez jár a fejében, miközben a telefonján a három héttel ezelőtti képeket pörgeti át. Könnyek már nincsenek, a cinizmus vaskupolája teszi a dolgát. A számla várhatóan csak évekkel később fog megérkezni, kérdés, hogy egy trauma vagy a kezelőorvos nyújtja majd be. Kávéházi önanalízis, Freud városához marhára illik. Ez az első mosolya az óta a bizonyos hétvége óta.

A kávézó helyszíne tökéletesen illeszkedik a képbe: a bécsi TV-torony csúcsán, egy forgó bárban foglal helyet. Ez az ország legmagasabb épülete, és a szokásos belvárosi helyek helyett, melyek felvágós hangulatukkal és túlárazott Sacher tortáikkal hódítanak, vagy az újhullámos, trendy kávézók, ahol zabtejes, fair trade latte-t szolgálnak fel, ő itt, a felhők fölött, a szürke hétköznapokból kiszakadva élvezi az egyszerűséget. Több mint százhatvan méter magasan, az agyonpörkölt Julius Meinl kávéja mellett, a nyolcvanas évek nosztalgikus faborításos falai társaságában ül. Az étterem ablakai számozottak, és ő a negyvenhármasnál találta meg a helyét. A torony lassan forgatja alatta a várost, a táj folyamatosan változik, bár ezt szinte észre sem venni. A pincér, akinek kiejtése alapján Debrecen környékéről származik, ügyesen navigál a vendégek között, tükrözve a magyar pincérkultúra fejlődését. Az idő ragyogóan tiszta, a város panorámája pedig lélegzetelállító. A magyar középosztály évszázados álma úgy terül el odalent, mint egy csillogó szőnyeg: az egyik oldalon az ENSZ-negyed brutalista épületei, a másikon a Stephansdom gótikus tornyai emelkednek. Közöttük a Duna kék vonala csillog, és a férfi új otthona, ahol az élet új fejezete kezdődik.

Az asztalon, mint egy elfeledett emlék, egy megfakult művirág áll, amelyet a túlzottan élénk gyerekkezek már alaposan megtépáztak. Mellette egy gyűrött fénykép hever, amelyről továbbra sem ismeri fel a mosolygó arcokat; a hátoldalon csupán egy évszám és egy városnév van tollal feljegyezve. Kiissza a kávéja utolsó cseppjét, és lassan elérkezik az idő, hogy rendezze a számlát. Ekkor váratlanul megcsörren a telefonja. Ismeretlen szám. Az ilyen hívásokhoz általában nem fűződik bátorsága, de az utóbbi hetek eseményei új szabályokat hoztak az életébe. Hátradől a széken, végigsimítja a haját, majd a bal füléhez emeli a készüléket, várva, hogy a vonal másik végén mi vár rá.

- Megérkeztek a képek - hallatszik egy hang, de a válasz elmarad. A csend feszülten terjeng a vonalban, csupán a másik légzése tör át a néma ürességen.

- Ez egy elég rossz helyzet - teszi hozzá végül a másik.

A férfi az ablakon kitekintve mereng, miközben a gondolatai a szex és a halál kettősének rejtelmeiben kalandoznak. - Az ilyen témák, ha úgy tetszik, még otthon is sokakat foglalkoztatnak - mondja, mintha csak a levegőbe beszélne. - Talán még a barátaid között is akad, aki elgondolkodik rajta. Végül is, a lényeges kérdések mindig a legmagasabb szinteken dőlnek el - húzza össze a szemhéját, mintha egy titkos igazságot próbálna felfedezni a világban.

- Bölcs észrevétel: a mosoly ereje átszellemít minket, és érzékelhető a másik oldalon. - Ebből kiindulva már nem is szükséges kifejtenem, mi az, ami a leginkább támogatja a gyerekek harmonikus fejlődését.

- A fenébe is! - vág közbe a férfi, - ha csak egy hajtincsük is meggörbül...

– Ilyen lélegzetelállító panorámához nem passzolnak az ilyen csúnya kifejezések – érkezik a válasz, miközben a férfi idegesen pásztázza a terepet. A pincéren kívül egyedül van, ám most lép be két nyugdíjas ázsiai turista. Horgászsapkában, hátizsákkal a hátukon és medveölő méretű fényképezőgéppel a nyakukban érkeznek, útikönyv szorosan a kezükben. Nem is veszik észre őt, teljesen elmerültek a saját világukban.

- Senki sincs ott - hangzik el a hazai stílusú előadás, mintha éppen egy koncert programját ismertetné. - Ha nem kezdesz el okoskodni, sosem fogsz előrébb jutni. Akkor minden a legnagyobb rendben lesz. - Egy pillanatra megáll, mintha megfontolná a következő szavait. - Csak egy jóbarát tanácsa.

- Tűnjetek el mindörökre! - nyomja meg azonnal a telefon kikapcsolás gombját. A számot is blokkolja azonnal.

Az órája felé pillant, majd int egyet a pincérnek. Nyugodj meg, a borravaló igazán bőkezű lesz. Itt az idő, hogy elinduljon, Pesten már izgatottan várják.

Két és fél órás utazás vár rá, amit az elmúlt hetek során jól megismert. Az új feladatok miatt szinte kettészakadt a két város között, miközben az autója tele van üres szendvicsek csomagolásával és összegyűrt kólásdobozokkal.

Bár a barátai és főleg az öreg figyelmeztették, ő makacsul ragaszkodott a saját, embertelenül szigorú határidőjéhez. Minden ügyet sikerült elintéznie. Mostanra az alapvető kérdések mind a helyükre kerültek: a lakás megvan, a biztosítások rendben, a többi ügy pedig szeptemberig ráér. Most készül utoljára elindulni, hiszen holnap a temetés után már hárman lépnek ki együtt. Jövő héten elhozza a fiúkat ide a toronyba. Biztosan tetszeni fog nekik, hiszen innen még a Práter óriáskerekeit is látni lehet. Akkor aztán mindent elmond nekik.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amelyet szeretnél egyedivé tenni, és én segítek átfogalmazni vagy módosítani azt!

Meglepő egy hulla. Pedig a holttestek sokban hasonlítanak. Ahogy kijelentkeznek, abban különböznek.

Feri már régóta benne van a buliban, úgyhogy pontosan tudja, mire számítson. Ám amikor hajnalban megszólalt a telefonja, és a központi diszpécser félálomban közölte vele, hogy egy holttesthez kell mennie, meglepetten ült fel. Nem így képzelte a napját. Arra gondolt, hogy talán egy újabb pufidzsekis srác tette magát tönkre a szokásos módszerrel – túl sok droggal és kevés józan ésszel. Vagy éppen a tenderelszámolás őrült tempója sodorta el a másik életét. De ez most más volt.

De ez a test valami különlegeset sugallt. Még így, kiterítve és széttöredezve a köves parton is egyfajta elegancia és dacos büszkeség áradt belőle. A ruhája pedig nem a helyi elit ízlésének hódolt, hanem inkább egy sajátos, egyedi stílust képviselt.

Ez még mindig egy ízletes csemege volt, ezt Feri is észrevette, pedig ő csak félévente egyszer jutott el a H&M-be.

Tihanyban régen nem kellett helyszínelni. Főleg nem így kora reggel. Idegesek is a kollégák, a magas sziklás orom alatti partszakaszon három egyenruhás sürög nagy igyekezettel. Meg kell hagyni, egész ügyesen biztosították a helyszínt, a köves part egy részét kordonszalaggal vették körbe, a testnél sem volt izgatott tapicskolás, szakszerű volt minden. Ezt majd beleírjuk a jelentésbe, gondolja Feri, miközben átbújik a kordon alatt, és odalép az egyik fiatal rendőrhöz.

- Mit tudunk, Kovács? - kérdezi a fiatal zászlóstól, akivel már két rablási ügyben is együtt dolgozott. A srác körülbelül egy éve került a kapitányságra, és azóta nemcsak a problémamegoldó képessége, hanem a nyelvtudása is feltűnt: angolul folyékonyan beszél. Ha így folytatja, egy év múlva már Amszterdamban fog portásként dolgozni, dupla annyi pénzért. Mindig ez a forgatókönyv: a legtöbb kolléga arca olyan gyorsan eltűnik a memóriából, hogy néha még az is nehezen megy, hogy megjegyezze őket.

- Hajnali ötkor érkezett a bejelentés, én voltam itt először... Csúnya egy eset. Vihar nem volt, és amennyire megnéztem, az áldozat kezén jól látható sérülések és földnyomok találhatóak. Szóval küzdött. Valaki meglökhette... - hadarja a szakmunkásbajszát rágcsálva Kovács.

- Mi a gond, zászlós? A közlekedési osztályon nem találkoztál még holttesttel? - Kovács néhány hónapja onnan kérte az áthelyezését. Az M7-es mostantól megbízhatóan szállítja a holttesteket, főleg a nyári időszakban: német prémium, belső sáv, kettőhúsz, villogás, mentőhelikopter, ugrik a transzplantációs lista, valahol egy gyerek új vesével kezdi a napját.

- De, százados, láttam. Nem is az, hanem... - hallgat el hirtelen.

- Mi lehet az? Csak mondja már ki!

Mielőtt a helyszínre értem, útközben a rendszerből lekértem a szokásos információkat, és megfigyeltem, kié is a ház ott fenn – mutatott a felettük emelkedő sziklás csúcs irányába. Feri hunyorogva próbálta kifürkészni, mi is lehet az, de végül észrevette: a szikla peremén, körülbelül harminc méterre, egy masszív és modern villa kontúrjai bontakoznak ki.

- Akkor nem éppen fényes napunk van kilátásban - sóhajtja Feri, miközben a zsebébe nyúl az aznap már ötödik cigarettáért.

A londoni járat naponta háromszor szeli át az eget Luton és Budapest között. Sajnos, minden egyes alkalommal egy kis késést hoz magával, így az esti, utolsó járatra gyakran már több órás csúszással érkezem. Ezt persze már régóta tudom, hiszen sokáig rendszeresen látogattam haza az anyámhoz. A késések állandó társaim lettek, főként ezen az angol disszidensjáraton. És mit mondanak? A régi szép időknek már csak a nyoma maradt. Most is egy korábban induló járatra kellett volna foglalnom, de Ian még beiktatott egy délutáni meetinget, ahová mindenképpen el kellett mennem. Ott kellett lenyomnom a prezentációt az ügyfeleknek, megnyugtatni őket, hogy az új bébitápszerük bevezetési kampánya már jól halad, és biztos siker lesz, a kicsik imádni fogják. De ami igazán lényeges: az anyukák is. Mosolyogva, magabiztosan kell előadnom, egzakt válaszokat adva minden egyes fontos kérdésre.

Lehoztam, ahogy kellett, ezért fizetnek.

Csak emiatt a későn kezdődő nap kicsit zötyögős. Az akkumulátorom már alig bírja, az utolsó Pret A Manger chai latte energikus löketét pedig már rég elhasználtam.

Itt vagyok a kapunál. A gép meg persze sehol. Shit, már egy órája levegőben kellene lennünk Budapest felé, ehhez képest most mondták be, hogy még másfél óra, amíg a gép egyáltalán megérkezik. Onnan meg a szokásos kotta: az előző körös utasok kiszállítása, kapkodós takarítás (pár mogyis-zacskó mindig marad), buszos beszállítás, bőrönd minden résbe, plusz egy óra a kifutón, közben a bemondóban kapitányi szabadkozás, hunglish nyilván, de persze csatlakozz a hűségprogramba, parfümajánlat, plüssmackó akciósan.

Késő éjjel, jóval éjfél után fogunk megérkezni Ferihegyre, és biztos vagyok benne, hogy nagyon fáradt leszek. Csak azt ne szeretném, ha tapsolásra kellene számítanom!

Pedig topformában kell lennem, az egész balatoni víkend miattam lesz. Végül is negyven csak egyszer lesz az ember lánya, ahogy Szilvi mondta. Az egész az ő ötlete volt, legjobb barátnőként nem engedheti, hogy Londonban egyedül vagy ki tudja kivel ünnepeljek, hadarta, amikor még tavaly, karácsony előtt felhívott az ötlettel. Úgyis nyár közepére esik, akkor már legyen valami különleges "mulatozás" (ledobom az ékszíjat, amikor az anyja szavait keveri bele a mondataiba) a kerek évforduló, csicseregte a video callban a maga kedves módján, szinte lenyomva a torkomon, hogy a régi bandával közösen ünnepeljük meg a szülinapom egy partis, hosszú hétvégével a Balatonon. Zoli bérel valami villát Tihanyban, még Robi is hazajön. Szóval együtt lesz a banda, pörögni kell, és persze csillogni. Hiszen ez olyan, mint egy osztálytalálkozó, minden az asztalra kerül: mit csinálsz, mit értél el, kipipáltad vagy elmaradtál. Projekt checklist az élet: férj, gyerek, munka, beosztás (értsd: mennyivel pittyen a havi fizus sms), ház, kocsi pipa. Minden fenn agyonfilterezett vagy legalább nofilter hashtag képekkel az Instán, pipa. Szuper, átmentél. Az életed maga a boldogság. Mások is látják, és irigykedhetnek rád otthon a találkozó utáni borízű fogmosás közben, ez a lényeg.

Sajnálom, de emiatt sosem megyek haza az osztály- vagy évfolyam-találkozókra. De Szilvinek nem tudtam ellenállni.

A helyzet az, hogy szilveszter óta a dolgok eléggé bonyolódni kezdtek nálam: amikor Szilvi először felvetette az ötletet, Patrick még nem volt a színen. Az új felállásban alapvetően vele ünnepelnék: egy hangulatos olasz étterem Kensingtonban, egy hosszú séta Notting Hillben, és talán végre megvan a saját Hugh Grantem... De már nem tudtam visszakozni a balatoni tervektől, megígértem, hogy ott leszek. Szilvi biztosan totál lemondta volna a tervet, és amúgy is, egy ideje nem vagyunk olyan közeli barátok, "csak" heti két hívásra szorítkozunk. Pedig most igazán lenne miről beszélgetnünk, nem halogathatom tovább. Így hát inkább elmegyek.

Egyszerre vágyom arra, hogy újra együtt láthassam ezeket az embereket, hiszen annyi közös élmény fonja körbe a kapcsolatunkat, annyi minden köt össze minket. Ugyanakkor ott motoszkál bennem a félelem, hogy ennyi idő elteltével ismét bandázva találkozunk. A kiszámíthatatlanság már most is idegessé tesz, hetek óta ezen pörög az agyam. Tudom, hogy kezelni fogom a helyzetet, és hogy végül minden rendben lesz – ezt mondogatom magamnak. Már túléltem nehezebb időszakokat is, sok kihívással megküzdöttem, és a dokim, aki népirtást túlélő bosnyák bevándorló, biztosan azt mondaná, hogy van miből erőt meríteni, ha itt lenne velem. De sajnos nem lehet velem.

Én vagyok csak. A negyvenes (most már), gyerek nélküli, karrierista, egoista picsa.

Aki mindent hátrahagyott: hazát, családot ("egészen biztos vagy ebben?"), a barátokat, jövőbeli terveket és főleg mások vágyait ("hidd el, csak jót akarok neked"). Megkapta a diplomáját, átlépett az újonnan megnyitott EU-s határokon, és eltűnt. Hátra se pillantott. Se az édesanyja, se a barátai, valójában senki nem tudta felfogni a döntését. Megőrültél, kérdezték, otthon fényes karrier várhatott volna rád, ezzel az intelligenciával, diplomával (és a megjelenéseddel, tették hozzá a pofátlanabb srácok és az irigyebb lányok), a lehetőségek határtalanok, győzködtek. De ők akkor sem értették.

Nem látták, hogy megfulladok abban a féltudású elit által szétgányolt, lábszagú országban. El innen, minél messzebbre, senki és semmi nem kellett.

Tehát ez a megállapítás nem állja meg a helyét.

Áron kellett volna, hogy mindez valósággá váljon. Álmaimban és terveimben, már nem is tudom, mi volt az igazság, hiszen a valóság és a képzelet határvonalán egyensúlyoztunk. Közösen vágtunk neki az útnak, együtt formáltuk a közös életünket, létrehozva egy varázslatos kis világot, ahol minden lehetségesnek tűnt. De aztán, mint egy hirtelen eloszló köd, kiderült, hogy mindez csupán az én elmémből származik, egy légvár, amelyet csak én építettem.

- Hölgyeim és uraim! Gépünk tíz perc múlva megérkezik, az utasok kiszállása után rögtön megkezdjük az önök beszállítását. Előreláthatólag éjfél előtt Budapestre érünk.

Gosh, még épp jókor jött a hangosbemondó. Pont mielőtt visszasüllyednék ezekbe a lehúzós, hazai gondolatokba. Még otthon sem vagyok, de már beránt ez az egész. Halálosan hosszú lesz ez a pár nap. Kell egy ital a gépen.

Senki nem tudja pontosan, mikor jön, a kávézókban van ugyan kifüggesztett menetrend, de azt maximum irányadónak lehet nevezni. Szeretek idejárni, nézni, ahogy a sok Insta-függő turista egymáson átgázolva próbálja meglőni a százhuszadik egyedinek hitt, de valójában ugyanolyan képet, amivel otthon menőzhet az open office-ban robotoló többi szerencsétlennek. Úgynevezett kollégák.

Teljesen világos, a Kelet titokzatos vonzereje valóban lenyűgöző. Ráadásul még hasznot is húzok belőle: az egyik első, nagy népszerűségnek örvendő videómat éppen Hanoi egyik különleges városrészéről készítettem.

Ha már ennyit utazom, hozzunk ki belőle pár dollárt kiegészítésnek, gondoltam, amikor felraktam a YouTube-ra az első videómat. Kapásból félmilliós nézettség, jött belőle a pénz, búvársulira ment talán.

Maga Vietnám nem egy agyonjáratott úti cél, szemben mondjuk Phukettel, ahol már többen beszélnek angolul, mint thaiul, de ezt az úgynevezett vasúti utcát igazán csak három éve kapták fel, pont egy híres Insta-blogger szétfilterezett képei után. Pedig ilyen vonatos utca máshol is van Ázsiában, valójában az egész nem nagy szám: Hanoi központi pályaudvarához közel az egyik vasúti sín háromszáz méteren keresztül úgy halad, hogy mellette pár centire már lakóépületek, kávézók és boltok állnak, azaz amikor épp nem jön a vonat, rendes, nyüzsgő utcai élet zajlik a sínek felett. Különleges persze, főleg a fehér nyugatiaknak. Nekik a manikűrözött tulipánmezők között suhanó, wifis, gourmand büfékocsis expresszek jutottak, ahhoz képest ez itt hozza a "keleten minden más" fílinget. Végül is ezért jönnek.

Így aztán az utazós blogok révén, csupán néhány hónap leforgása alatt a helyszínt ellepték a látogatók.

A helyiek villámgyorsan reagáltak, és néhány nap leforgása alatt olyan turisztikai ökoszisztéma alakult ki, hogy Szentendrén csak irigykednének.

A teraszok fényeit ledlámpák ragyogják be, a sínek felett színes lampionok hintáznak, a falakat pedig új hullámos graffitik díszítik. Happy hour, koktélajánlatok, vonatos kulcstartók, és ha felárasan az emeleti asztalnál ülsz, még jobb kilátásban gyönyörködhetsz. Csak nyomd meg a dongót, és ha dollárban fizetsz, az még inkább feldobja az élményt. Az étlap hátulján pedig a wifikód várja, hogy csatlakozhass a digitális világba. Ez a hely a kávézók sorozataként bontakozik ki, közvetlenül a sínek szomszédságában, ahol karnyújtásnyira élvezheted az italokat, miközben a vonatok elrobognak melletted. Persze, ha jönnek, mert a turizmus és a nemzetközi figyelem ellenére a menetrend sajnos még mindig a régi, szocialista nagyvállalati kiszámíthatóság szintjén mozog. Ezért mindenki izgatottan várja a következő vonat érkezését.

Nemrég ültem le, előtte még betoltam egy vacsorát. Egyik kedvenc helyem innen pár sarokra, egy szűk sikátor végében van. Én vagyok az egyetlen külföldi, de már ismernek. Amikor legelőször jártam a városban, tudtam, hogy ha igazán helyit akarok enni, akkor addig kell mennem, amíg olyan helyet találok, ahol már röhögnek rajtam, hülye fehéren, hogy keveredett ide. Duoung kifőzdéje pont ilyen volt, épphogy kiszúrtam első sétámon, semmilyen online értékelést nem találtam róla, ez már kapásból tetszett. Amikor beléptem, mind az öt benn lévő arc felém fordult, a pult mögött Duong, aki úgy tíz évvel lehet idősebb nálam, egy percre lefagyott. Gyors visszatöltés után nagy mosollyal integetve hívott beljebb, miközben a többiek egymás fülébe súgva nevetgéltek. Innen már nyert ügyem volt, azóta legalább heti egyszer itt eszem, még a szörnyű barnásvörös színű, színkódja #7c0a02, pálcikákat is megbocsátom. Vonatnézés előtt meg már ez a kötelező programom.

Ma este is, már több mint másfél órája ugyanazok a türelmetlen nyugati arcok várakoznak a sínek melletti teraszokon.

A kifüggesztett menetrendnek csúfolt kávézós cetlik alapján már rég jönnie kellene a vonatnak. Ők a kanyarban elvesző sínpárt, én meg őket nézem nagy izgalommal. Folyamatosan követem a mozdulataikat, gesztusaikat, az elkapott pillantásokat. Megfigyelek, kielemzek, következtetek - tisztára, mint Attenborough a szavannán. Nézem, ahogy gyermeki izgatottsággal vagy éppen feszült frusztrációval várják, hogy végre befusson a szerelvény, és vele a pár másodperces lehetőség a fotózásra, lájk- és élményvadászat-szteroidon.

Csak egyvalakit nem ragadott magával a hely szelleme. Jobbra tőlem, a Red Train kávézó színes zászlókkal díszített teraszán, a legszélső asztalnál egy szőke, középmagas fiatalember ül, aki hevesen firkál egy papírlapra. Nem is írásnak mondanám, inkább valami ősi faragásnak, mintha a papír lenne a fa, amit megpróbál megformálni. A rozoga asztal fadarabjai alatt csoda, hogy nem hasad el. A hajpántja alól kilógó, kusza haja a fáradtságról, a mély karikák pedig a bulizós éjszakákról és az álmatlan órákról mesélnek. Mégis, van benne valami szomorú elesettség, a mozdulatai között pedig a szenvedély mellett keserű feszültség is érződik. Pár perce összefonódtak a tekinteteink, én mosolyogtam, de csak udvariasan biccentett, aztán újra a papírra hajolt, mintha a világ minden súlya az íróeszközén nyugodna. Nem baj, mindjárt befejezem az italomat, aztán átmegyek hozzá, meghívom egy pohárra, amíg várjuk a vonatot. De egyelőre ez egyelőre elérhetetlen álomnak tűnik. Közben izgatott zsizsegés kezdődik a pincérek között. Már ismerem a rutint: pillanatok alatt minden helyi eltűnik a sínek közeléből, a még kint lézengő turistákat pedig határozottan beterelik. A pincérek pedig jelképes fémláncokkal zárják le a teraszokat, senki sem maradhat már harmadszor, a sínek innentől kezdve tilos zónát jelentenek.

Egyre nagyobb izgatottság lesz úrrá mindenkin, egy pincér a szemközti kocsma teraszáról hangosan bekiabál, egy perc, és itt a vonat! És valóban, az esti városi fényeket egyszer csak egy nagy, mozgó fényforrás üti ki, a mozdony fényszórója rohanva közeledik, épphogy elfér a házak falába telepített boltok, éttermek, kávézók között, mindenhonnan vakuk, nevetés, izgatott kiabálás. Ezt már láttam, nem is egyszer, inkább a szőke srácot nézem. Valami nincs rendben, a fiú nemcsak, hogy feláll az asztalától, hanem megbabonázva, mint egy gyönyörű görög szobor, feszít a teraszt a sínektől elválasztó fémlánc előtt. A vonat már csak méterekre van tőle. Gyomromban gleccserfolyam, a fülledt idő ellenére úgy érzem, megfagyok.

A szemem nem tudja lekövetni a srácot. Repül. Át a láncon. Be a vonat alá. De mielőtt elnyeli a mozdony sötétje, még felkapja a fejét. Megint összeszemezünk. Engem lát utoljára. Az életben. Vakus pillanat: az elhatározás először pánikba, majd megbánásba fordul.

Nem tudom, hogyan kerültem haza. A világ körülöttem egy zűrzavaros káoszba torkollott: a sokk és a pánik eluralkodtak, sikoltozó turisták, rendőrök, helyszínelők – mindez egy őrült forgatagban zajlott. Csak a gondolataim zúgtak körülöttem, és az a rémisztő felismerés, hogy az a szerencsétlen ember, aki előttem lehelte ki az utolsó leheletét, velem volt az utolsó pillanataiban. Nem ismertem őt, lehetett volna akárki, de a tragédia közvetlenül az orrom előtt zajlott le. Rám nézett utoljára, és úgy tűnt, egy pillanatra meggondolta magát. Vajon tehettem volna valamit? Milyen harc zajlott le benne az utolsó másodpercekben? A fejem szinte felrobbant a kérdésektől.

A telefonomra csak otthon nézek rá, Szilvi írt WhatsAppon. "Szia, öcskös! Képzeld, nyáron megünnepeljük Ágit, szervezek neki egy szülinapi hétvégét! Összehozzuk az egyetemi bandát, mindenki ott lesz. Rég láttunk, nagy kalandor, tudom, hogy mindenfelé mászkálsz a világban, de kivételesen ejts minket is útba. Gyere haza, várunk!"