Az orvosokra irányuló agresszió: Megdöbbentő események a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetben.

Egy kutatás szerint a gyerekkórház sürgősségi osztályán dolgozó orvosok és ápolók megdöbbentően gyakran szenvednek el verbális vagy fizikai agressziót. Ez pedig egyenesen riasztó.

Szinte mindennapos a kiabálás, sértegetés, fenyegetés, és az is sokkolóan gyakori jelenség, hogy fizikailag bántalmazzák a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet dolgozóit: a megdöbbentő adatokat a hvg.hu szemlézte az Orvosi Hetilapban megjelent kutatásból. Az is kiderült, hogy a kutatásban résztvevő dolgozók 10 százaléka már megtapasztalta, hogy hozzátartozók leköpték vagy megharapták őt, közel 20 százalékukba pedig szó szerint bele is rúgtak. Hab a tortán, hogy ráadásul az osztályon dolgozók többsége nő, a válaszadók több mint 80 százaléka is nő volt...

A szülőkben felmerülő feszültség, félelem és tehetetlenség teljesen érthető, amikor gyermekük egészségének védelméről van szó. Az egészségügyi vészhelyzetek különleges stresszt generálnak, amely váratlan indulatokat is felszínre hozhat. Minden szülő legnagyobb rémálma, hogy gyermeke beteg, sérült vagy kiszolgáltatott helyzetbe kerül.

Valóban felveti a kérdést, hogy a gyermekünkért érzett aggodalom mennyiben kapcsolódik a szexuális zaklatáshoz. Nem csupán a fizikai bántalmazás, hanem a verbális szexuális zaklatás is súlyosan érinti a munkavállalókat, körülbelül 14%-ukat. Ezt pedig, akármennyire is szeretnénk magunkat megnyugtatni, nem lehet csupán a fájdalmas szülői szív vallomásaként értelmezni. Ez valójában nem más, mint a puszta agresszió, amely mentes mindenféle nemes, megindító vagy akár csak érthető emberi érzéstől.

Sajnos, a vizsgálatokra való várakozás gyakran órákat vehet igénybe, még a sürgősségi osztályon is. Az információk hiánya frusztráló, az orvosok gyakran nem szentelnek elegendő figyelmet, az ápolók pedig néha flegmán reagálnak. A hangnem sok esetben lekezelő, és a szükséges információk is hiányoznak. Természetesen nem minden intézményben, nem minden egészségügyi dolgozóra és nem mindig jellemző ez a helyzet, de kétségtelen, hogy ez egy létező probléma, amely sokakat érint.

Az egészségügyi rendszer súlyos válságban van, a munkaerő- és forráshiányt tovább rontják a kommunikációs problémák. De mindezek ellenére semmi nem indokolhatja, hogy bárkit is megalázzunk vagy bántalmazzunk! Az orvosok és ápolók munkája nem lehet kockázatos az erőszak szempontjából, ahogyan a buszvezetők, tanárok és bolti eladók esetében sem. Mindannyiunknak tiszteletet érdemelnek, és mindannyian jogot formálhatnak a biztonságos munkakörnyezethez.

Az egészségügy jelenlegi állapota szinte kimerültnek tűnik. Orvosok és nővérek sokasága hagyja el az országot, vagy lép ki a szakmából, esetleg az állami ellátástól fordul el. A munkakörülmények rendkívül nehezek, a várólisták végtelennek tűnnek. Csak néhány nappal ezelőtt a János kórház baleseti sebészete is teljesen leállt. Ráadásul nem azért megyünk kórházba, mert kedvünk van hozzá, főleg nem akkor, amikor a gyerekünket sürgősségi osztályra kell vinnünk.

Joggal várjuk el, hogy az orvosok és ápolók a legnagyobb körültekintéssel és szakértelemmel járjanak el, a szakmain túl pedig morális értelemben is megfelelő bánásmódban legyen része gyermekünknek. És nekünk is. Nem úgy, mint a kiskirályoknak, csak úgy, mint egy embernek. Annyi már éppen elég lenne.

Az viszont már nem jogos indulat, hanem a viselkedési kultúra teljes hiánya, ha vélt vagy valós sérelmünk miatt erőszakkal veszünk elégtételt. Sőt, valójában bűncselekmény.

És ha már itt tartunk: szülőként azt is joggal várjuk el, hogy a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott orvos és ápoló lássa el gyermekünket. Ne olyasvalaki, aki éppen próbálja feldolgozni a stresszt, melyet az okozott, hogy egy szülőtársunk 10 perce arcon köpte vagy megrúgta őt.

Mégis kitől várható el, hogy abúzusnak vagy az abúzus folyamatos veszélyének kitéve kellő odafigyeléssel, kisimult mosollyal végezze az egyébként is stresszes felelősséggel járó munkáját? Sőt kitől várható el, hogy így végezzen bármilyen munkát?

Ha elfogadjuk, hogy a frusztráció agresszióban csapódik le, még több orvost és ápolót veszítünk el a már egyébként is törékeny, recsegő és ropogó rendszerből. Akkor pedig végképp ki marad majd a gyerekeink mellett, ha baj van?