Ez az egyik legfrusztrálóbb zaj, amit valaha hallottam.

Szirénázó mentőautó? A szomszéd fúrógépe szombat reggel hétkor? Síró csecsemő egy hosszú repülőúton? Egyik sem okoz akkora feszültséget a fülünkben, mint az a hang, amit már az emberi történelem hajnalától kezdve utálunk.

Amikor a legrosszabb iskolai emlékeinket idézzük fel, sokakban felidéződik egy olyan érzés, amelytől még ma is végigfut a hideg a hátukon. A táblán végighúzott köröm hangja nem csupán figyelemfelkeltő volt, hanem egyfajta fenyítési eszközként is működött, amikor a pedagógus, aki már minden módszert kimerített, kétségbeesetten próbálta helyreállítani a rendet. És persze ott voltak a szünetekben a kínzó osztálytársak, akik szórakozásból keresték a lehetőséget, hogy még több feszültséget generáljanak a tanórák között.

De miért tartja az emberi fül annyira elviselhetetlennek ezt a csikorgást? Erre kereste a választ amerikai kutatók egy csoportja, vizsgálódásaik eredménye pedig Ignobel-díjat ért.

Az első kutatás a témában még jóval a kerámia- és digitális táblák térhódítása előtt, 1986-ban született. D. Lynn Halpern, Randolph Blake és James Hillenbrand hipotézise az volt, hogy a körömcsikorgás hangjában a magas frekvencia az igazán irritáló, ezért kipróbálták, milyen reakciókat vált ki, ha úgy manipulálják az ominózus cselekvésről készült felvételt, hogy abból eltávolítanak különböző frekvenciatartományokat: várakozásaikkal szemben sem a magas, sem az alacsony hangtartományok kiiktatása nem hozott enyhülést a tesztalanyok számára, ellenben a középfrekvenciák eltávolítása igen.

Ezen a nyomon haladva olyan hangokat kerestek, amelyek ebben a tartományban mozognak és hasonló idegborzoló hatás kiváltására alkalmasak: arra jutottak, hogy a makákók vészjelzése összetételében nagyban emlékeztet a táblán csikorgatott köröméhez. A makákóknak a ragadozók közeledtét hírül adó riadójelzése pedig olyan ősi húrokat pendít meg az ember agyában, amelyek a korai evolúciónk során rögzültek bennünk - ugyanaz az agyi válaszreakció (fight-or-flight) aktiválódik, amikor valami olyasmit hallunk, ami ehhez a veszélyt jelentő, kellemetlen hanghoz hasonlít.

Egy 2011-es kutatás más megközelítést alkalmazott a téma vizsgálatában: Michael Oehler és Christoph Reuter, akik a zenetudomány területén dolgoznak, arra jutottak, hogy bizonyos hangok elviselhetetlensége az akusztikus rezonancia következménye. A hallójáratunk képes felerősíteni specifikus frekvenciákat, különösen a 2000-4000 Hz közötti középtartományban, ami a táblakaparás hangzásához hasonló jelenség. A kutatók kísérletükbe egy izgalmas elemet is beemeltek: a tesztalanyok fiziológiai és pszichológiai reakcióinak elkülönítése érdekében az egyik csoportot arról tájékoztatták, hogy egy kortárs zenemű részletét fogják hallani, míg a másik csoport tudta, hogy táblakaparás zaját fogják élvezni. Az eredmény érdekes volt: azok, akik zenei művet hallottak, sokkal kevésbé találták idegesítőnek a hangot.

Tehát nem csupán a fülünk felépítése és az evolúciós örökségünk határozza meg azt a szinte fizikai fájdalmat, amit a tábla és a körmök érintkezése okoz, hanem az előzetes ismereteink és a hozzájuk kapcsolódó élményeink is szerepet játszanak abban, hogyan reagálunk a hallott ingerekre.