Botka László kettős mércét alkalmaz: a Reök család dédunokájának segélykiáltása sajnos süket fülekre talált.
Botka László büszkén hirdeti a Reök-palota szalonjának milliós nagyságú felújítását, miközben csupán néhány kilométerre tőle a Reök-kripta elhanyagolt állapotban, meggyalázva áll. A polgármester még a Reök-dédunoka segélykiáltását is figyelmen kívül hagyta. Ez a kettős mérce egy súlyos ellentmondást jelent Szeged lelkiismeretében és tisztességében.
Amikor Botka László polgármester büszkén számolt be a Reök-palota zöld szalonjának ötmilliós felújításáról a közösségi oldalán, hirtelen felidéződött bennem egy régi iskolai tanulmányom emléke. Eszembe jutott, milyen kihívást jelentett számomra annak idején a paradoxon és az oximoron fogalmának megkülönböztetése; sokáig nem tudtam, melyik micsoda. Most, a szegedi polgármester posztját olvasva, hasonló zűrzavar kerekedett bennem.
Milliók csodálják a Reök-palota szépségét, míg a kripta mélyén csend honol, elfeledett titkokkal teli.
A lenyűgöző szecessziós palota belső terét frissítették, ám mindössze 3,5 kilométerre tőle a Reök-család kriptája lassan feledésbe merül, miközben kifosztva és meggyalázva lásd pusztulni. Ez a kegyeleti szégyenfolt egyidejűleg hordozza magában a gyalázatot, az enyészetté válást és a szegedi önkormányzat közönyét. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a kommunizmus alatt kisemmizett Reök-család legidősebb leszármazottja, Reök Iván dédunokája egy hónappal ezelőtt a polgármesterhez fordult segítségért, de Botka László nem találta méltónak, hogy válaszoljon.
A dédunoka, Reök György Aba, megosztotta velünk gondolatait a szegedi önkormányzat látszólagos közömbösségének okairól. Véleménye szerint az indíték meglepően egyszerű: míg a Reök-palota (REÖK) jelentős bevételt generál az önkormányzat számára, addig a szintén Magyar Ede, a "magyar Gaudí" által tervezett családi kripta nem képes hasznot hozni.
Büszkeség és gyalázat: a szégyen feloldhatatlan
Emlékszem, hogy Kölcsey Himnusza volt az a kulcsfontosságú pillanat, amely véglegesen tisztázta számomra a paradoxon és az oximoron közötti különbséget. Talán ezért is éreztem heves zavart, mikor Botka László polgármester említett bejegyzését olvastam. Különösen felkeltette az érdeklődésemet, hogy a városvezető büszkén említette: a zöld szalon egykor Reök Iván dolgozószobája volt.
A paradoxon kifejezés hallatán azonnal eszembe jut nemzeti imádságunk egy meghatározó sora: "nem lelé honját a hazában". Ugyanakkor úgy vélem, hogy a Reök-család tisztessége Szeged városában nem csupán hiányzik, hanem ennek az állapotnak a léte is egy igazi oximoron.
