Bettike mindig pánikba esik, amikor a rendőrök a közelbe érnek – ez az élet a budafoki Duna-parton élő hajléktalanok számára. Küzdelmeik, félelmeik és mindennapi harcaik tükrözik a társadalom peremén élők valóságát. A parton sokan próbálnak megélni, de a

Nyáron még azt is mondhatnánk, romantikus a budafoki hajléktalanok élete. Ott sátoroznak százötven méterre a Városházától, a Duna partján, a vasúton túl. Kukáznak, koldulnak, dobozolnak, néha lopnak az Auchanból, annyi összejön, amennyiből nem halnak éhen, és piára is futja. Télen azonban sanyarú a sorsuk, mert a szállóra nem szívesen mennek be. Helyszíni riport a reménytelenség bozótosából.

A vasútállomás irányából egy negyvenes éveiben járó férfi közeledik, kezén egy nejlonzacskó lóg. Szombat délelőtt van, és én a budafoki Városháza előtti parkban ülök, a nap melegen süt a bőrömre. A férfi, mintha csak véletlenül tenné, időnként belenéz a szemetesekbe; ha egy üdítős flakont vagy sörösdobozt talál, ügyesen beletúr, de közben úgy néz ki, mintha teljesen másra figyelne, mintha nem is ő lenne az, aki felfedezi a kincseket. A zsákmányt egy hatalmas, sárga válltáskába gyűjti. Egy tizedmásodpercre összetalálkozik a tekintetünk, de ő azonnal elkapja a pillantását, és folytatja a zsákmányszerző körútját, mintha semmi különös nem történt volna.

Szombati riportunk alanya nem ő. A sátorozó hajléktalanok néhány méterrel odébb, a vasút és az 6-os országút túlsó oldalán, közvetlenül a Duna partján, a bozótosban tanyáznak.

Reggelente itt szoktam futni, a Kompház nevű halsütöde és a benzinkút melletti tornapálya között. Egyik alkalommal benéztem a vízpartot szegélyező bozótosba, akkor fedeztem fel néhány sátrat. Másnapra összeszedtem a bátorságomat, és bementem a fák közé. A sátor eleje nyitva volt, odabent két férfi ücsörgött, egy nő pedig állva rendezkedett, már amennyire görnyedten föl lehetett állni a sátorban. Köszöntem, bemutatkoztam - ők is - , és megkérdeztem, mit szólnának egy riporthoz, amit az Indexben közölnénk.

- válaszoltam, mire mindhárman boldogan bólintottak. Megállapodtunk, hogy szombat délelőtt tízkor érkezem a fotóssal. Ekkor még inkább lelkesedni kezdtek. (Bár bárcsak minden interjúm alanyai ilyen lelkesen fogadnák a megkeresést, gondoltam magamban...)

A nejlonzacskós kezű férfi már rég eltávolodott, mikor belépünk az aljnövényzet sűrűjébe. A levegőben vibráló hangok árulkodnak arról, hogy észleltek minket; messziről köszönések zaja érkezik hozzánk.

Otthon vagyunk, bátran jöhettek!

A sátor előtt egy szárítókötél feszül, rajta frissen mosott törülközők lógatva, alatta a földön a kis tábortűz nyomai füstölögnek. A fazékban egy ízletes gombapörkölt várja, hogy elfogyasszák. Nem mondanám, hogy minden a legnagyobb rendben van, mint egy katonai táborban, de a kosz és a rendetlenség teljesen hiányzik. Bent hárman vannak, mind férfiak, és a nő, Bettina, aki eddig ott tartózkodott, most sehol sincs.

Az előbb mentek el a rendőrök. Odafönt, a Városház téren állítólag megkéseltek valakit. Persze, hogy rögtön minket ba..ogattak, de mi békés emberek vagyunk, senkinek sem ártunk. Betti pedig, amikor észrevette, hogy jönnek a zsaruk, lelépett.

Zoltánra nézek, és csak értetlenkedem - így hívják, a vezetéknevét inkább nem árulom el, mert még bajba kerülne. "Tudja, Bettit körözik" - magyarázza ő. "Hogy miért, azt nekem sem mondta. A rendőr is csak annyit kérdezett, hová tűnt a szőke nő... Honnan tudjam én? Kérdeztem vissza, ha te sem tudod, akkor keresd meg!"

Maradjunk ennyiben, ha körözik, akkor körözik. Betti egyébként az egyik másik férfi párja - ő is Zoltán, hogy fokozzuk a változatosságot. Ez a Zoltán börtönviselt egyén, aki magától, kérdezés nélkül mesél arról, hogy már hét és fél évet letöltött. Legutóbb két és fél évet kapott, könnyű testi sértés miatt.

Sajnos egy súlyos incidensbe keveredtem, amikor az anyósommal vitába keveredtünk, és a helyzet kicsit elszabadult. A bíróság végül könnyű testi sértésnek minősítette az esetet.

- szabadkozik.

De térjünk vissza az első Zoltánhoz. Előtte egy háromdecis pohárban fröccs, de akár Durbincs sógor is lehet, tiszta formában. Délelőtt van, még józan, és már háromszor is megköszöni a dobozos sört, amivel meglepem őket.

Adja magát a kérdés, hogy mit csinálnak egész nap, hiszen egyértelmű, hogy nem dolgoznak – ezt még a legkisebb gyerek is észreveszi. Mesélnek arról, hogy főzőcskéznek, kukázgatnak, vagy éppen sörösdobozokat és visszaváltható üvegeket gyűjtögetnek. Ebből próbálnak megélni. Egy gyengébb napon talán három-négyezer forintot sikerül összeszedniük, de már olyan is volt, hogy kilencezer forintot hoztak össze. A megkeresett pénzből lecsókolbászt, paradicsomot, paprikát és szalonnát vásárolnak, majd nekiállnak főzni egy jó nagy adag lecsót. Jelenleg éppen gombapörkölt rotyog a lábasban, ami épp jól esik nekik.

Menjünk, miért is ne mennénk? Csodás idő van, a nap ragyogóan süt, a vízen pedig egy kacsa úszkál. Legszívesebben belevetném magam a Dunába. Zoltán úgy tűnik, tudja, mi jár a fejemben, mert megjegyzi, hogy ilyenkor, nyáron sokan szoktak fürdeni a folyóban. Emlékszem, legutóbb Zoltán II. véletlenül beleejtette magát a vízbe, és úgy kellett kimenteni. Most szégyenlősen mosolyog, és mentegetőzik: "kicsit be voltam nyomva."

József mindössze két hónapja költözött ide, korábban a Pécsi utcában élt, csupán néhány száz méterre innen. Azonban a közüzemi díjak megfizetésével hadilábon állt, és összegyűlt körülbelül 250 000 forintnyi tartozás, aminek következtében kilakoltatták. Legutóbbi munkahelye a GLS volt, de sajnos nem felelt meg az elvárásoknak, így végül kirúgták a futárszolgálattól, némi végkielégítéssel távozott. Jelenleg sátorban él, amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól kapott. Takarót és ételt is biztosítanak számára, emellett rendszeresen hívják, hogy látogassa meg őket, ahol lehetősége van fürödni, de mostanában a Duna vize is kellemesen meleg, így hajlamos ott megmártózni. Az utóbbi alkalommal sajnos baleset érte, és összetörte magát.

Be voltam rúgva, és őszintén bevallom, nem titkolom el! Most azon tűnődöm, hogy mit kezdjek az életemmel, hiszen már ötven éves vagyok...

Elfojtom a válaszomat, mert nem szeretném megbántani, de legalább hetvennek tűnik számomra...

József élettörténete olyan szálakat fűz össze, amelyek részben magyarázzák a nehézségekkel teli életét. Tízéves korában elveszítette az édesapját, az édesanyja mindössze tizenegy éves volt, a bátyja pedig már tizenkét éve távozott az életéből; csupán egy nővére maradt mellette. Hosszú ideig az építőiparban kereste a kenyerét, míg végül a GLS-nél kötött ki. Tizenhárom évnyi házasság után egy 24 éves fia van, akit néha meglátogat, de az a gondolat, hogy odaköltözzön hozzá, sosem merült fel benne. Ma is találkozni fog Bencével, aki a fia, és aki a haját, valamint a szakállát fogja levágni. Ha a körülmények úgy hoznák, talán még némi pénzt is ad neki.

Én nem dohányzom, így a férfi folytatja a mondandóját. Azt állítja, hogy az élete nem rossz, jól elvan, és nincsenek gondjai a lakbér, a villany- és vízszámlák miatt. De mi van télen, amikor az időjárás zordabbá válik? kérdezem közbevetve. Erre ő csak mosolyog, mert erre is van megoldása: ilyenkor a Galvaniba húzódik be. Én pedig értetlenül nézek rá, így aztán részletesebben magyarázza: a Galvani utcai munkásszállóról van szó. Pedig valójában itt, a szabadban, a természet ölelésében érzi magát igazán jól.

"Meg aztán, odabent a szálláson lopnak. Nekem már három telefonom tűnt el" - vág közbe Zoltán II. József a konfliktusokat sajátosan oldja meg, amikor Zoltán II. veszekszik az asszonyával, Bettivel, fogja magát, összecsomagolja cuccait, és odébb áll. De pár nap múlva visszajön, mert Zoltánék a barátai. Tetszik neki ez a nomád élet, kukázgatnak, ha kidobott élelmiszert találnak a szemetesben, kiszedik és elfogyasztják...

És koccintunk egy jó itallal. Mindent, ami A-val indul: a borocskát, a sört, a pálinkát.

Nevet saját viccein, mint aki csak magának mesél. Kérdezem tőle, mi történik, ha valamelyikük lebetegszik. Azt feleli, hogy ilyenkor a Galvaniba vagy a máltaiakhoz sietnek, ahol orvosi segítséget kapnak, ahogy legutóbb is történt, amikor Zoltán II. balesetet szenvedett. Két sötét foltot mutat a combján, mint a baljós emlékét a történteknek.

Most már Zoltán I. is részt vesz a diskurzusban. Mesél arról, hogy négy csodás gyermeke van, és különösen büszke a lányára, aki Manchesterben él, és az IBM-nél főosztályvezetőként dolgozik. Két alkalommal már látogatta meg őt, és szívből meséli, hogy...

Szokott nekem pénzt küldeni, fontban. Én meg mindig visszautalom neki, és mondom, hogy költsd az unokámra. A másik gyerekem Tökölön él, ezért vettek egy háromszobás lakást, hogy egyik szobában én is lakhassak. De nem akarom őket terhelni, a szabadságomat semmiért nem adnám fel. Az egyik lányom Marcaliban lakik, ami elég messze van, a fene egye meg, tízezer forint a vonat oda-vissza. Szoktam neki is pénzt küldeni. Igen, mit néz?! Én küldök neki pénzt! Néha kicsit koldulok is, abból is összejön némi pénz.

Zoltán I. azt mondja, hogy három nap leforgása alatt összegyűjt tízezer forintot, de hozzáteszi: aki azt állítja, hogy a koldulásból meg lehet élni, az hazudik. Szerinte a koldulás önmagában nem elegendő, ezért dobozolásra is szüksége van. Így már elegendő pénzt tud összeszedni, amiből még kalácsot és párizsit is vásárolhat.

Zoltán I. arról is mesél, hogy ismeri az összes budafoki koldust, meg hogy bejárnak a Belvárosba koldulni. Sorstárairól is mesél, a Lógócsöcsűről, meg a Bolond Zsófiról, aki a fiával él. Azt is elárulja, hogy a legjobb dobozolóhely Gazdagrét, ott sok a hulladék, mert lakótelep, meg aztán az az nincs teli koldusokkal, azokat onnan elüldözik.

Budafok egy igazán kellemes hely, ahol az élet nyugodtan zajlik. A rendőrök is csak akkor lépnek közbe, ha komolyabb problémák merülnek fel. Mint ahogy ma is történt…

Zoltán I. immár tizenhat éve éli a nomád életformát. A felesége által okozott drámai esemény óta ezt így meséli: "Eladta a lakásunkat, mert zsarolt. A gyerek által." Érdekesség, hogy a négy gyermek közül csak a legkisebbnek ő az édesanyja, míg az első három más apától származik. Az első felesége Csepelen él, és saját lakással is rendelkezik.

Természetesen, hogy van! Összehozta magát egy dúsgazdag fickóval. Nem egy buta lány ő!

- mondja, majd belemerül a Duna-part állatvilágának varázslatos bemutatásába. Zoltán I. már találkozott itt hódokkal, egy alkalommal egy egész párt is megfigyelt. Én magam is észrevettem a kirágott fatörzseket, amelyek a hódok aktivitását jelzik. A vadkacsák, szárcsák és szürkegémek pedig állandóan itt járnak, mindig színesítve a part életét. Zoltán I. mesél arról is, hogy nemrégiben sikerült egy siklót fognia, amit megnyúzott és siklópörköltet készített belőle. Sajnos, az étel íze nem volt a legjobb, inkább csak egy furcsa élmény maradt számára.

Odalépek Zoltán II.-höz, és azonnal érzem, hogy egy érdekes történet bontakozik ki előttem. Zoltán II. nem csupán egy átlagos fiatalember, hiszen a 37 évével már sok mindenen túl van. Szívében remény él, hogy Betti, a "párocskája", aki miatt mostanság annyit agyal, egyszer csak visszatér hozzá. Azért távolodott el, mert annyira megrémült a rendőröktől, hogy azóta szinte elbújt. Zoltán II. lakás nélkül tengődik, hiszen az utolsó három évét különböző szállókon töltötte, vagy éppen a Duna-parton, ahol a víz csobogása és a város fényei az egyedüllétét kicsit enyhítik. Legutóbb két és fél évre rács mögé került – könnyű testi sértésért, amiért a bíróság szigorúan büntetett, hiszen visszaesőként néhány régi bűne súlya is ránehezedett. „A múltkor, amikor a boltban jártam, kétszer is elkaptak a biztonsági őrök az Auchanban, mert piát próbáltam lopni. Végül csak pénzbüntetést kaptam, de mivel nincs jövedelmem, sosem tudják behajtani rajtam” – meséli, miközben a Duna vizére mered, mintha ott keresné a válaszokat. Az életének sokszínűsége és a vágy, hogy újra találkozhasson Bettivel, egy különös elegyet alkot, ami Zoltán II. egyediségét adja.

Zoltán II.-nek egy tizenkét éves lánya van, akit örökbe fogadtak, amint világra jött. A lánykáról nem sok információval rendelkezik, hiszen az édesanyja az utcán él. Úgy tűnik, a hajléktalanság problémája generációról generációra öröklődik a családjukban. Zoltán nem panaszkodik, sőt, úgy véli, hogy a közeli benzinkútnál lehetőséget kap, hogy megmosakodjon, és néha szendvicseket is kap. Azt állítja, hogy az ottani emberek kedvesek és segítőkészek.

Reménykedik abban, hogy az élete végre kedvezőbb irányba változik, és hogy ezt az érzést megerősítse, előhalássza a sátor mélyéről a megkopott, sokat forgatott Bibliáját.

A Jóisten, tudom, előbb-utóbb megsegít.

Ahogy beköszönt a tél, Zoltán II. elutasítja a hajléktalanszálló melegét, és inkább egy régi, megfáradt roncsautóban húzza meg magát a zord időjárásban. A szállás nem az ő világa: mindenütt ágyipoloskák hemzsegnek, és az emlékek között ott van az is, hogy már loptak tőle. Az élet a szabad ég alatt nem mentes a veszélyektől; nap mint nap sátorban tölti az éjszakát, de ha szükséges, hajlandó megvédeni magát. A hálózsák mélyéről egy jókora konyhakést von elő, készen a harcra.

Ha elkerülhetetlen, ezzel óvom magam. Amikor a részegek megjelennek, hiszen a fiatalok gyakran mulatoznak a Duna-parton, csak előrántom, és máris menekülnek.

Így magyaráz, miközben kezében szorongatja a Bibliát. A konyhakés és a Biblia mintha Zoltánék életének szimbólumaivá válnának. Hiszen az élet nem csupán fekete és fehér; tele van árnyalatokkal és ellentmondásokkal. Miért lenne éppen a hajléktalanok sorsa kivétel e sokszínűségből?