Augusztus 29.: A nap, amikor a középkori Magyar Királyság sorsa megpecsételődött.
Hősök voltak, akik életüket adták a hazáért, Mohácsnál közel húszezer ember állt ki a harcmezőre. A török hadat azonban senki sem tudta megfékezni; a sorsuk már eldőlt. Ők maguk is tudták, hogy mit kockáztatnak, mégis fegyvert fogtak, és vállalták a harcot, ezzel együtt a halál elkerülhetetlen árát. Mohács síkján négyezer lovas, tízezer gyalogos, hét püspök, tizenhat zászlósúr és tizenkét főúr vesztette életét. A király sorsa végül tragikusan alakult: a Csele-patak vizébe fulladt. A zászlók letörtek, és Magyarország, a középkori Európa egyik középhatalma, hosszú időre a sötétségbe zuhant. A csatatér, ahol ez a tragikus esemény zajlott, 499 évvel ezelőtt "nemzeti nagylétünk nagy temetőjévé" vált, emlékeztetve minket a hősiesség és az áldozat fontosságára.
A 16. század elejére a világ legerősebb hadseregével és kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező szuperhatalom fenekedett a vitathatatlan európai középhatalomnak tekinthető Magyar Királyságra. II. Ulászló király tisztában volt azzal, hogy a török feltartóztatására már annyi esély sincs, mint Mátyás idejében volt, ezért békét kért, a Habsburg-házzal pedig előnyös házassági szerződést kötött. Eszerint fia, II. Lajos feleségül vette Máriát, Miksa német-római császár unokáját, a később a császári címet is elnyerő Ferdinánd osztrák főherceg pedig Annát, a magyar király lányát vitte az oltár elé. E kettős házasság, valamint az a tény, hogy a magyar király unokatestvére ült a lengyel trónon, rövid időre kellő tekintélyt adott hazánknak ahhoz, hogy elkerülje a török támadását. Ráadásul a szultán akkortájt leginkább Perzsia és a Földközi-tenger irányába figyelt.
Mátyás király uralkodása alatt, 1483-ban kötött béke többször is megújításra került, összesen négy alkalommal. Azonban I. Szulejmán trónra lépésével véget ért ez a nyugalmas időszak. Az utókor "Hódító" néven ismert Szulejmán ugyanis eltávolodott apja közel-keleti politikájától, és a dzsihád, vagyis a "hitetlenek ellen folytatott szent háború" nevében Európára irányította tekintetét. Ráadásul nem csupán Budát, hanem egyenesen Bécset, a császári székhelyet vette célba, és minden szükséges erővel rendelkezett ahhoz, hogy megvalósítsa ambícióit.
Az 1521-ben kiújult török-magyar konfliktus során Nándorfehérvár védelme végleg megbukott, amit követően a török hadsereg sorra hódította meg a Délvidék kulcsfontosságú várait. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1525-ben I. Ferenc francia király titkos megállapodást kötött a szultánnal, amely lehetővé tette, hogy míg az egyikük nyugatról támad, addig a másik keletről zúdítja rá támadásait a Habsburgokra.
Tomori Pál, a kalocsai érsek, aki méltóságából adódóan a délvidéki erők parancsnokaként is tevékenykedett, kiemelkedő kémhálózattal bírt. Ennek köszönhetően már kora tavasszal tudomást szerzett a szultán titkos terveiről. A fontos hírt saját kezűleg vitte el Visegrádra, ahol az ifjú II. Lajos, a magyar király, éppen a királyi palota falai között tartózkodott. A nyár végére Lajos sikeresen összegyűjtötte a középkori Magyar Királyság történetének egyik legnagyobb haderejét.
A folyamat sajnálatosan rendkívül lassan és nehézkesen haladt. A király hű követeit küldte szét az európai uralkodók udvaraihoz, ám csak a pápától érkezett valódi támogatás. A többi helyről csupán annyit válaszoltak, hogy majd misét mondanak, és imádkoznak a magyar népért. Mivel az államkincstár igencsak üres volt, és a pápai segítség sem tudta azt jelentősen feltölteni, a királyi tanács végül úgy határozott, hogy a zsoldos csapatokat a lehető leghosszabb ideig halogatják.
A tanács helyzetét két jelentős tényező nehezítette: a magyar hadsereg lassabban gyűlt össze, mint azt várni lehetett, míg a török csapatok korábban érkeztek a vártnál. A haditanács az elmúlt évszázad katonai tapasztalataira támaszkodva úgy kalkulált, hogy a szultán 70 ezres serege naponta körülbelül 25 kilométert halad Isztambultól a magyar határ felé. A jól működő kémhálózat információi alapján Budán tudták, hogy a Nagy-Morava folyó mentén tomboló áradás elmosta az ottani utakat. Ennek fényében úgy becsülték, hogy a török szeptember elején érkezik, ezért Lajos király teljes haderejének – beleértve a cseh és horvát csapatokat, valamint a felbérelt zsoldosokat – addigra kellett egyesülnie. Az államkassza is ezt a sürgető helyzetet tükrözte: nem mindegy, hogy hány napig kell egy több tízezer fős sereget ellátni és a zsoldot biztosítani. Ráadásul a pestis is újra és újra megjelent, ami tovább fokozta a feszültséget.
Szulejmán azonban sürgetett, és parancsára a csapatok gyors ütemben indultak el. Előhadával úgy alakították ki a hidat a Száván, hogy miután elfoglalták Péterváradot, Újlakot és Eszéket, a Dráva átkelője éppen időben készült el, mire a főerő megérkezett. Ez a váratlan gyorsaság pedig végül döntő hatással volt a csata kimenetelére.
Tomori Pál amúgy a határt védő, mintegy hatezres hadával még csak lassítani sem tudta a szultánt, pedig a déli végeken folyamatosan portyázott, augusztus második felében pedig szétvert egy tízezres török előhadat.
A csatára ennél kiválóbb adottságú terep a Dráva és Buda közti térségben nincs még egy. Az út ugyanis itt egy hatalmas mocsárvidéken halad keresztül, melyet keletről a Duna árterei, nyugatról a Borza-patak lápjai zárnak le. A magyar sereg azért vonult a mocsár északi kijáratához, hogy azt lezárja. A terep adottsága miatt a török hadoszlopok ugyanis itt csak egymás mögött haladhatnak, tehát Szulejmán három önálló hadserege nem végezhet egyidejű, összehangolt átkaroló hadműveletet.
Lajos király tábora mindössze 25 ezer katonával készült a törökök közeledő 70 ezres haderejére. A helyzet egyre feszültebbé vált: Frangepán Kristóf tízezer fős horvát csapata még mindig Zágráb környékén tartózkodott, míg Lajos király cseh serege, szám szerint szintén körülbelül ekkora, éppen Veszprém vidékein mozgott. Szapolyai János vajda erdélyi hadereje már közel húszezer főre nőtt, de ők Szegeden álltak, és mindannyian a csatamezőre tartottak volna – ám egyikük sem érkezett meg időben. A haditanács ülésén a csata előtti napokban pánik és zűrzavar uralkodott el. A parancsok ellentmondásosak voltak: egyesek azt követelték Szapolyaitól, hogy azonnal induljon, míg mások arra figyelmeztették, hogy maradjon és ragaszkodjon az eredeti haditervhez, amelynek értelmében a törökök mögé kellett volna kerülnie, elvágva az utánpótlási vonalaikat és hátbatámadva Szulejmán seregét. Az utolsó haditanács döntése végzetes következményekkel járt.
Több tanácsadó is azt javasolta II. Lajos királynak, hogy vonuljon vissza Buda vagy Veszprém irányába, mivel a mohácsi táborban csupán egy csekély létszámú haderő gyűlt össze. Korábban Tomori is ezt a véleményt hangoztatta, ám a haditanács során hirtelen megváltoztatta a nézeteit. Kijelentette, hogy a török csapatok már túl közel helyezkednek el ahhoz, hogy egy biztonságos visszavonulás lehetséges lenne. Ezzel szemben Perényi Ferenc váradi püspök a csata elhalasztását javasolta. Figyelmeztetett, hogy ha a harc megkezdődik, azzal kockára tesszük sok ezer magyar életét, akik Krisztus hitéért hősi halált halva Rómában húszezer vértanúként kerülhetnek szentté avatásra.
A visszavonulás gondolata azonban kiszivárgott a tanácsból, szinte pillanatok alatt megtudta a tábor összes katonája. Azok, akik az ország déli vidékeiről származtak és a török már a családjukat és vagyonukat veszélyeztette, a tanács sátra elé siettek és dühösen ordítozva a csata felvállalását követelték. Azt kiabálták, hogy ha Tomori néhány nappal korábban egy maroknyi sereggel szét tudta verni a török előhadat, akkor a táborban lévő 25 ezres had is le tudja győzni a törököt. A katonák ordítozását a tanács is hallotta. A lelkesedés rájuk is átragadt és döntöttek: másnap megütköznek a törökkel.
A török hadsereg a kora délutáni órákban érkezett meg a Karasica-patak irányából. Először Ibrahim pasa ruméliai hadtestének egységei vonultak fel, jóval mögöttük haladt a szultán, aki az udvari janicsárokkal és zsoldosokkal együtt követte őket. A sort végül az anatóliai hadtest zárta. A mocsáron való átkelés nehézségei egyértelművé tették, hogy reggel óta csupán tíz kilométert tudtak megtenni. A források alapján a török csapatok annyira kimerültek, hogy a szultán végül a csata elhalasztása mellett döntött. Ezt követően a ruméliai hadtest elkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkságon táborozzon le. A hadtestből Bali bég vezetésével kivált egy körülbelül nyolcezer fős akindzsi egység, amely nagy ívben megkerülte a magyar jobbszárnyat, szándékában állt hátba támadni II. Lajos király seregét. Tomori mindenáron el akarta kerülni a bekerítés veszélyét, de a magyar had létszámának korlátozottsága miatt csupán az őrzésre kirendelt elitcsapatot tudta mozgósítani, amelyet Ráskai Gáspár és Török Bálint irányított.
Tomori ráébredt, hogy a ruméliai hadtestet a másik két török sereg csak sokkal később tudja követni, ezért a támadás mellett határozott. Ezzel lehetősége nyílt arra, hogy a szultáni sereg különböző egységeit egyenként gyengítse meg. Míg a szultán udvari zsoldosai még csak a terasz szélén tartózkodtak, a ruméliaiak már a tábor felépítésén dolgoztak, amikor a magyar jobbszárny lovassága teljes sebességgel támadásba lendült. A centrum gyalogsága is a jobbszárny mögött haladt, míg Perényi Ferenc által vezetett balszárny helyben maradt, hiszen velük szemben ekkor még nem állt ellenséges erő: az anatóliai csapatok csak később kezdték meg érkezésüket.
A magyar katonák elsöprő erővel támadtak, átgázoltak a török tábor területén, és sokan már a fosztogatásra is rátértek. Tomori, látva a kedvező körülményeket, elhatározta, hogy a helyzetet sürgősen döntésre kell juttatnia. Ezért megindította a magyar had második támadási hullámát, ám az akciót hirtelen keresztülhúzta a frissen érkező janicsárok lövése, akik drámai fordulatot hoztak a csata menetében.
A gyalogság lendülete megtorpant, miközben Perényi balszárnyat irányító rohama a beérkező, túlerőben lévő anatóliai csapatok ellen nem hozott sikert. A lovasság, amelyik túlélte a janicsárok sortüzeit, már menekülésre készült, míg a tűzvonalban harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és sajnos a legtöbbjüket lemészárolták.
"Nemzeti nagylétünk hatalmas temetőjének" szomorú legendája Kosztolányi Dezsőt is mélyen megérintette. Az 1907-ben született Mohács című versének utolsó sorai így hangzanak:
