A Trump és Putyin közötti találkozó során Magyarországot az orosz érdekszférába helyezték.

A hétvégi alaszkai Trump-Putyin találkozó egyértelműsítette, hogy Amerikának se szándékában, se módjában nem áll többé Oroszország akarata ellenére tenni térségünk védelmében. Tekintettel arra, hogy mindkét tárgyalódelegáció gazdasági szakértőkkel érkezett a csúcsértekezletre, az egyeztetésnek csak egyetlen pontja lehetett az ukrajnai rendezés kérdésköre, míg amellett számos perspektivikus megállapodás is kezdhet körvonalazódni. A felek közötti zsíros alku a ritka földfémek kitermelésére, valamint a fosszilis energia-lelőhelyek feltárásra egyaránt vonatkozhatott.

Az alaszkai találkozó végén szervezett sajtótájékoztató végeztével Trump sebtében odavetette az összegyűlt újságíróknak, hogy telefonon tájékoztatni fogja a NATO más "hatalmait" a Putyinnal folytatott iménti egyeztetés menetéről. A szóhasználat beszédes: nem további egyeztetésekre hívja az érintetteket, hanem a soron következő (talán Moszkvában rendezendő) egyeztetést megelőzően tájékoztatásban részesíti önnön (formai) szövetségeseit a valamelyest még szerinte is rájuk tartozó ukrajnai rendezési egyezségről. A többi (futólag se ismertetett) üzleti tárgyú napirendi pont - nevezetesen a két néhai szuperhatalom között érlelődő majdani gazdasági kooperáció kérdései - a formálódó bilaterális együttműködés részeként csak a tárgyalófelekre fog tartozni. A nyugat-európai "hatalmak" képviselői (éppúgy, mint a megcsonkítás előtt álló Ukrajna vezetői) vélhetően már csak a szentesítő aláíró-ceremóniára lesznek hivatalosak, amennyiben képesek lesznek jó arcot vágni a fejük felett meghozott alkuhoz.

A közép-európai régió számára egy új korszak küszöbén állunk, amelyet egy várhatóan már szóbeli formában megkötött megállapodás jelképez. Ez az egyezség hasonlóan jelentős hatással lesz a posztszovjet államokon túl a korábbi KGST-térség mindennapjaira, mint amilyen a 21. századi Jaltai Egyezmény volt. A kontinentális jobboldalon egyre inkább érezhető az orosz befolyás növekedése: a francia politikai tájon az UMP helyét a Nemzeti Gyűlés foglalja el, míg a CDU-t az AfD váltja fel, és az osztrák Néppárt pozícióját a Szabadságpárt veszi át. Ezek a pártok, akárcsak a magyar Fidesz, orosz orientációval bírnak. Mindeközben Amerika és Oroszország között kialakulóban lévő baráti és konstruktív kapcsolatok nemcsak a korábbi irányváltások folytatásához vezethetnek, hanem akár egy sokkal gyorsabb alkalmazkodási kényszert is generálhatnak a közép-európai nagyregionális politikai színtéren. Ez a trendváltás különösen Magyarországon válhat a legszembetűnőbbé, ahol a változások gyorsan nyilvánvalóvá válhatnak.

A Fidesz mögött egyre inkább láthatóvá válik az orosz birodalmi érdekek szoros támogatása, míg a Duna-medencében a nyugat-európai hatalmi központok által manipulált, a Tisza Pártot villámgyorsan felépítő helyi politikai szekértolók utóvédharcokat folytatnak. E politikai alakulatok, amelyek a külső patrónusaik irányítása alatt állnak, egyre inkább elveszítik a képességüket arra, hogy önálló koncepciókat, programokat és értékrendeket dolgozzanak ki. A két hazai politikai pólus, akik egy „mindent vagy semmit” játékot játszanak egymással, tudják, hogy a küzdelmük kimenetele sorsdöntő az ő jövőjük szempontjából. A helyzetet szemlélve, a térség oroszpárti erői tűnnek a legnagyobb potenciálnak, függetlenül attól, hogy a Budapest városállam szalonjaiban bemutatott közvélemény-kutatások mást sugallnak. A magyar választási rendszer egyéni választókerületekre épül, amit a rezsim már több mint egy évtizede megtervezett. E szerkezeti sajátosság miatt hiába vezet egy ellenzéki párt országos szinten a kormánypárt előtt, ha a támogató bázisa a központi régióban koncentrálódik. Még ha a Tisza Párt a fővárosban és Pest megyében kétharmados győzelmet is arat, vidéken a kormánypárt elviheti a legtöbb egyéni mandátumot a perifériás megyékben, akár egy egyszerű 51%-os többséggel, vagy sokszereplős verseny esetén akár relatív többséggel is. A választási rendszer tehát komoly kihívások elé állítja az ellenzéket, amelynek stratégiáját alaposan át kell gondolnia, ha valóban esélyt akar adni a változásra.

A Tisza Párt által szavazóik vonatkozásában önnön gyűjtőpárti táborába villámgyorsan betagozott közép-bal formációk maradék bázisa már nem bír valós koalíciókötési potenciállal együttesen se, hiszen időközben egyaránt mikro-párti súlyra degradálódtak, míg a Fidesznek eközben versenyben maradt egy szintén Moszkvából mozgatott szövetséges-aspiránsa: a Mi Hazánk Mozgalom. Mely szubkulturális formáció mind a 106 körzetben jelen lesz ugyan önálló jelölttel a közelgő voksoláson, azonban a liberális értékrendet zsigerileg elvető szélsőjobboldali szavazói közeg tagjai a pártjukat preferáló listás szavazatuk leadása mellett könnyűszerrel megoszthatják voksukat a kormánypárt javára az egyéni körzetek túlnyomó többségében. Ennek folytán hiába vezet jelenleg vitathatatlanul a Tisza sokfelé a Fidesz előtt, ha ezen átszavazási törvényszerűség akár csak egyetlen szavazattal is átbillenti a többséget a körzetek legjavában, miközben a továbbra is induló törmelékpártok együttesen lekötik több százaléknyi rendszerkritikus szimpatizáns voksát.

A 5 százalékos parlamenti küszöböt valószínűleg elérni nem tudó DK, a Kétfarkú Kutyapárttal karöltve, könnyedén elvonhat annyi szavazatot a kormányváltásra törekvő tábor várható mandátumainak számából, mint amennyit a következő Országgyűlésbe nagy valószínűséggel bejutó Mi Hazánk a Fidesz számára egy jövőbeli koalíció keretében hozhat. A rendkívül éles politikai küzdelem miatt akár egyetlen egyéni mandátum "színezete" is döntő jelentőséggel bírhat.

A kormánypárt ugyan elveszítené ebben az esetben legendás kormányfőjét, aki már nyári beszédeiben elkezdte felkészíteni hűséges követőit a lehetséges fordulatokra. Ennek ellenére a hatalmi struktúra alapvetően érintetlen maradna, csupán némi szimbolikus finomításra lehetne számítani. A többpárti rendszer, amely hasonlít az első polgári kormányhoz, továbbra is biztosítaná a gazdasági háttér és a politikai elit stabilitását. Orbán Viktor, ha egy hárompárti parlament (Tisza, Fidesz, Mi Hazánk) alakulna, akkor a lengyel PiS-vezérhez hasonlóan frakcióvezetői és pártelnöki szerepet tölthetne be, megőrizve vezető szerepét táborában. Sőt, akár államelnöki pozícióba is emelkedhetne, így elhagyva a pártpolitika „alvilágát”. A már az ezredfordulón is megfigyelhető prezidencializálódás folytatódása egyértelműen hitelesítené az önmagát népvezérként definiáló kormányfő szerepét.

A Mi Hazánk, akárcsak az AfD, a Trump megválasztása óta egyre inkább a liberális értékrendet elutasító Amerikához való hűségét fejezi ki. Mindkét politikai erő, amely az elitellenességre épít, láthatóan ügyel arra, hogy kommunikációjában elkerülje a szélsőséges megnyilvánulásokat – kivéve az LMBTQ-ellenességet, amely a Republikánus Párt nemzetközi színtéren való elfogadottságát is erősíti Trump második elnöki ciklusa óta. A Fidesz ebben a kontextusban bizonyos témák átengedésével segíti a Mi Hazánk felemelkedését, például a lakásfoglalók, a homoszexualitás és az LMBTQ-kérdések terén. Ezzel a stratégiával céljuk, hogy a párt bejuthasson a következő parlamenti ciklusba, hiszen vidéken a fiatalok körében a Mi Hazánk már most is erősebb bázissal rendelkezik, mint a kormánypárt. Így a nemzeti radikális formáció képes lehet a jobboldali szavazók, különösen a 40 év alattiak megtartására a választásokig. A Fidesz hatalomban maradásának kulcsa tehát a Mi Hazánk Mozgalomban rejlik, amely összefüggést a moszkvai patrónusi kör is felfedezett az elmúlt hónapok során.

Ha a Fidesz 2026 tavaszán kevesebb szavazatot kapna, mint a Tisza Párt, az államelnök még mindig dönthet úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a hagyományos szokásjogot. Így bármikor lehetősége nyílik arra, hogy megbízást adjon a Fidesz vezetőjének a kormányalakításra. Ez lehetővé tenné, hogy a Mi Hazánk bevonásával megőrizzék a jobboldali többséget az országban, és továbbra is követhető maradna az oroszbarát külpolitikai irányvonal, megszakítás nélkül. Ezt a szélsőjobboldali párt nyilvánvalóan legalább olyan áron kérheti, mint ahogyan annak idején az SZDSZ tette a szocialista párttal folytatott négyévenkénti alkudozásaik során, amelyek során jelentős zsarolási potenciálra tettek szert.

Az 1945-1948 közötti koalíciós években a Szövetséges Ellenőrző Bizottság játszotta a főszerepet abban, hogy mely politikai erők irányíthatják országunkat, függetlenül a választások kimenetelétől. E jelenség napjainkban is megfigyelhető: az új kormányzat alakulása a globális hatalmi viszonyok következményeként történik hazánkban, és várhatóan más kelet-közép-európai államokban is hasonló forgatókönyv rajzolódik ki. E összefüggés tükrében a Fidesz - Mi Hazánk koalíció politikai "részvényeinek" értéke a legutóbbi alaszkai tárgyalások óta drámai módon megugrott, különösen a térségben jelentős érdekeltséggel rendelkező "politikai tőzsdéken". Toroczkai László, aki nemrégiben Dél-Dakotában és más amerikai Közép-Nyugati államokban körutat tett, tisztában van azzal, hogy pártja jövője a nagyhatalmak hosszú távú stratégiái alapján már meg van határozva, hasonlóan ahhoz, ahogyan Kádár János állampártja sorsa is alakulni látszott annak idején.

Ezen eleve elrendeltetés vélhetően korábban megköttetett a keleti végeken, miként azt valaha is hihettük volna. A Die Weltwoche c. svájci hetilap számára adott tavalyi interjújában arra hivatkozott ugyanis Orbán (önnön béketeremtési kulcspozícióját ecsetelve), hogy Putyinnal régi szívélyes viszonyt ápol egészen "a kilencvenes évekig" visszamenően még a "szentpétervári időkből" datálhatóan. Ebbéli kijelentése az Élet és Irodalom idén augusztus nyolcadikán megjelent (2025./32.) lapszámában Huszár Ágnes Tigrisháton címmel közreadott esszéjében újfent közlésre került, majd elhalt bárminemű médiavisszhang nélkül. Mit is vallott be egész pontosan afféle félvállról odavetett pökhendi hányavetiséggel karöltve a magyar kormányfő e neves svájci konzervatív lap főszerkesztőjének adott interjújában?

Orbán Viktor ekkor csupán annyit osztott meg a nemzetközi közvéleménnyel, hogy az NDK-ból nemrégiben eltávolított egykori KGB-s szakszolgálati tisztet már jóval azelőtt ismerte, hogy államelnökké választották volna. Ekkor a jövendő politikai vezető a szentpétervári városháza tanácsadójaként tevékenykedett, ahol a szintén KGB-s hátterű polgármester utasításait követte. Azonban nem esett szó arról, hogy miért is volt ő a Liberális Internacionálé alelnöke, illetve hogyan kerülhetett kapcsolatba a korabeli NATO legfiatalabb vezetőjeként alvilági körökkel és utódpárti titkosszolgálatokkal, különösen figyelembe véve, hogy az érintett ex-KGB-s középvezető éppen akkoriban volt rendelkezési állományban.

Manapság a PiS által frissen hatalomra juttatott lengyel államfő célja, hogy megfosztja demokratikusan megszerzett pozíciójától a korábbi országgyűlési választásokat sikeresen megnyerő Donald Tusk instabil kormányát. E modell, amely a hatalommegosztásra épít, hazánkban is megvalósulhat, ha a Tisza Párt váratlan győzelmet arat. A magyar államfőt, akárcsak számos más állami vezetőt, a Fidesz emelte a jelenlegi kulcspozíciójába, amely a közelmúltban a duplájára nőtt adósságszolgálatunk (nyolcezer milliárd) kezelésére összpontosít. Úgy tűnik, hogy a "minél rosszabb, annál jobb" elvét követő kormányerő drasztikus költségvetési hiányokat generálhat, amelyek a fizetésképtelenség veszélyét vetítik előre, vagy megszorító intézkedéseket készíthet elő a várható bukás esetére, ahogyan azt egykor a szocialista kormányok is tették a rendszerváltás előtt, és másfél évtizeddel ezelőtt is.

A Trump által előzetesen elvetett budapesti találkozóhelyszín legutóbbi híre egyértelműen rávilágít arra, hogy az Orbán Viktorral baráti kapcsolatot ápoló amerikai elnök alaposan tájékozott a helyzetünkről. Tudja, hogy Magyarország, formális NATO-tagsága ellenére, továbbra is orosz befolyás alatt áll. Ezt a jelenséget még inkább alátámasztja, hogy a közelgő választási kampány előkészületei során úgy tűnik, az orosz érdekek számára hazánk sorsa fontosabb, mint a nyugati hatalmak számára. Az orosz titkosszolgálat nemrégiben nyilvános jelentést tett közzé, amely a találkozót megelőző napokra volt időzítve. Ez a jelentés figyelemre méltó, hiszen azt állítja, hogy az ukrán szakszolgálatok a következő választások során a magyar kormányzat megbuktatására törnek. A közlemény emellett megerősíti azt a vélelmet is, hogy Magyarország jelenlegi helyzete Oroszország szempontjából hasonlít Fehéroroszországéra, vagy akár a háború előtti Ukrajnáéra, amely vazallus státuszban van.

A geopolitikai kontextust szem előtt tartva, Oroszország térségi aktivitása teljesen érthető. Hazánk informális átállása lehetővé teszi, hogy az orosz erők közvetlenül a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő NATO-vonal mögé férkőzzenek. Ezzel szemben az észak-atlanti szövetség számára a tengerparttal rendelkező Lengyelország és Románia tűnik a legfontosabb kulcsállamnak, hiszen ezek az országok a közelmúltban jelentős támaszpontokat is kialakítottak. Magyarország viszont, a geopolitikai szempontokat figyelembe véve, viszonylag könnyen leírható, és a számukra keletkező veszteségek minimálisak lehetnek.

A Monarchia vezetősége, köztük a birodalom külügyminisztereként tevékenykedő Andrássy Gyula, teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a Duna-medence orosz befolyása elkerülhetetlenné válik, ha nem jön létre egy önálló közép-európai birodalom. Ezt a szerepet a Habsburgok Duna-menti Birodalma évtizedek óta betöltötte. Churchill éppen ezért próbálta Roosevelt elnöknél lobbizni a balkáni partraszállást 1943-ban, de Sztálin, aki saját terjeszkedési ambícióit akarta megvalósítani, meggyőzte az akkor már egészségi problémákkal küzdő demokratát arról, hogy az atlanti térségben szükséges a változás.

Ha Amerika úgy dönt, hogy feladja a mi térségünket, cserébe pedig más, távlatos üzleti előnyöket keres, akkor a következő választásokon a (jelenlegi párttámogatottsági mérések alapján a CDU-val szoros versenyben álló) oroszpárti AfD, a térségünket fenyegető nagyhatalmi vákuumot kihasználva, olyan mértékű oroszpárti autoriter elmozdulást idézhet elő a közép-európai nagyrégióban, amilyenre legutóbb 1948-ban volt példa. Ezt az évet nem véletlenül nevezte Rákosi Mátyás a „fordulat évének”, hiszen a róla készült sajtóanyagok és beszédek is e néven futottak.

Mint ahogy a többpártrendszerű és kapitalista népi demokráciákat hirtelen, szinte varázsütésre alakította át államszocialista rendszerré a Jaltában született történelmi egyezség, úgy a közeljövőben a Nyugat és Oroszország közötti, Moszkvától függő pufferzónává degradálhatja térségünket Putyin és Trump legutóbbi, üzleti szempontból nyilvánvalóan kedvező megállapodása. A sors már megpecsételődött.