A cipő, aki már annyi kalandot megélt, hogy a talpán a világ történetei lapulnak. Minden lépés egy új élményt hozott, minden kanyarnál egy új titok született. Az utcák zajában, a parkok csendjében, a csillagfényes éjszakákon át, a cipő tanúja volt a boldo

Valaki kutyaszarba lépett, egészen közelről éreztem a kellemetlen szagot, ahogy az arcom a padlóhoz ért. A bal tenyeremmel támaszkodtam, a jobban azt a zöld szemgolyót szorongattam, ami évek óta hűséges társam a bajban, afféle szerencsehozó talizmán. Az üvegből készült szemet egy javításra hozzám hozott cipő belsejében találtam, s mivel a lábbeli gazdája azt állította, semmit nem tud róla, megtartottam. Azóta mindig a bukszámban van. Amikor a rablók ránk rontottak a bankban, épp fizetni készültem, elöl volt a tárcám. Miután rám ordítottak, hogy feküdjek a földre, titokban előkotortam a szemgolyót, reméltem, megvéd a bajtól.

A maszkos férfiak érkezése előtt néhány pillanattal két nőt bámultam, akik mellettem álltak és arról beszélgettek, hogy az egyiküket csalja a férje. Aztán egy tompa puffanást hallottam, talán a lengőajtó ütközőjét, és máris másik világban találtam magam. A maszkos alakok olyan lazasággal érkeztek, mintha csak körülnézni jöttek volna. Három fekete ruhás figura, hangtalan cipőkben, gyors mozdulatokkal. Az egyik felpattant a pultra, onnan mutogatott. Ő volt a legfeltűnőbb, mégsem őt néztem. A társát bámultam. A jobbszélsőt. A cipője miatt. Fekete bőr, fehér szegéllyel. Feltűnő darab. Nem bolti, egyedi készítés. Olasz szabás, gondos kézi varrás. Több évtizedes cipészmunkám alatt láttam néhány ehhez hasonlót, bár nem gyakran. A férfi, aki viselte, még így, fekete símaszkban is elegánsnak tűnt, már-már előkelőnek. Úgy járkált, akár egy páva.

Eszembe jutott egy különös asszony, aki évekkel ezelőtt egy zöld bokacsizmát hozott hozzám, hogy javítsam meg. Az asszony megjelenése teljesen átlagos volt, a cipő pedig elhasznált, mégis valami varázslatos történt, miután a kezeim közé került. Miután befejeztem a munkát, felhívott, és mesélte, hogy minden alkalommal, amikor a zöld csizmát viseli, csodálatos események követik egymást. Újra visszanyerte az állását, a férjét, és a régi, boldog életét, amelyet annyira áhított. Az évek során találkoztam olyan kuncsaftokkal is, akik szintén jobbá váltak, miután a cipőjükkel foglalkoztam. Hamarosan elterjedt a hír a városban, és az emberek egyre inkább hozzám akarták hozni a megviselt lábbelijeiket. Miközben a földre térdelve dolgoztam, azon tűnődtem, hogy ha ennek a rablónak sikerülne elcsábítanom a gyönyörű olasz bőrcipőjét, talán ő is a jó útra térne.

Az álarcosok szavak helyett inkább parancsokat zúdítottak egymásra, mintha az idő sürgetné őket. A munkatársakat erőszakkal húzták vissza egy sötét, raktárszerű helyiségbe. Hirtelen egy női sikoly hasított a levegőbe, majd a zárt ajtók mögött egy lövés dördült el. A hang tompa volt, mint egy súlyos könyv, amely a földre zuhan. Az a nő, aki még az imént is hevesen ellenállt a széf kinyitásának, most vérző karokkal lépett ki a hátsó szobából. Hisztérikus zokogásában a félelem és a fájdalom keveredett, ahogy a vér folyt belőle. Az egyik bankrablóra is fröccsent a vörös folyadék, piros pettyekkel borítva az olasz bőrcipőjét, amely most már nem csupán eleganciát, hanem a pánik és erőszak nyomait is viselte.

Ezután a támadók kiürítették az összes kasszát, majd távoztak a bankból. Az egyik ügyfél azt kiabálta, ő rendőr, maradjon mindenki nyugton, már úton van a segítség. Két perc múlva megérkeztek az egyenruhások és a mentő. Aznap este a híradóból tudtam meg, hogy a meglőtt nő túlélte a támadást. Hálát adtam a Jóistennek, hogy nem halt meg az az asszony, és senki más sem. Hittem, hogy mindez a zöld szemgolyónak köszönhető, ami ezúttal is megvédett. Otthon a szemgolyót betettem egy pohárba, fertőtlenítő folyadékot töltöttem rá, úgy éreztem, ezt kell tennem. A szem lebegett a fertőtlenítőszerben, amit furcsálltam, mert meglehetősen súlyos darab volt. Sokáig bámultam, egészen addig, amíg fekete-fehér bőrcipővé változott. Kilépett az üvegből, kisétált az ablakon, aztán eltűnt az égbolton.

Pillanatokkal később a műhelyem csendjét hirtelen kopogás törte meg. Az ajtó előtt egy ismeretlen férfi állt, akinek udvarias biccentése egyfajta baljós előérzetet keltett bennem. Benyúlt a táskájába, és egy fekete bőr cipőt húzott elő, amelyet fehér szegély díszített. Azonnal tudtam, hogy ez a lábbeli nem ismeretlen számomra. A széle mentén egy apró, ovális folt ült, sötét és beszáradt – egyértelműen vér. Az a nő vére lehetett, akit a bankban lőttek meg. Ha ez így van, akkor a férfi nem más, mint az egyik rabló. Pánik kezdett elhatalmasodni rajtam; szívem hevesen dobogott, szédülés fogott el. Csak annyit kívántam, hogy ne kelljen elhányjam magam ott, a műhelyem közepén.

A férfi azt mondta, hallotta, hogy nálam a cipők új lehetőséget kapnak. Azt ígértem, amit megjavítok, az új életre kel. "Ön szerint eltüntethető egy ilyen jellegű folt erről a finom olasz bőrről?" - kérdezte, majd gyorsan hozzátette: a pénz nem számít. A hangja barátságos volt, talán túlzottan is az. A cipőt az asztalra helyezte, és arra kért, hogy alaposabban nézzem meg. Nagyítót ragadtam, és egészen közel hajoltam a lábbelihez. Olyan közelségben voltam, mint amikor a bankban számolom a pénzt. A folt barna volt, már teljesen beszáradt, és számomra egyértelmű volt, hogy beszáradt vér, a férfi pedig biztosan tudta, mi történt.

Megígértem, hogy megnézem, mit tehetek, a férfi megköszönte, aztán kisétált az ajtón. Azt mondta, másnap visszajön. A cipője a műhelyem asztalán maradt. Nem tudtam, mit tegyek. Szóljak a rendőrségnek, vagy tartsam meg örökre a titkot, amire véletlenül derült fény? Hosszasan bámultam a cipőt. Mire besötétedett, a fekete-fehér lábbeli hatalmasra duzzadt, akkora lett, mint egy szekrény, reggelre kinőtte a műhelyt, másnap estére akkora lett, hogy szétrepesztette az épület falait. Én még mindig a cipő előtt ültem, és szuggeráltam. Eleinte azt hittem, hogy a vérfolt eltűnt a cipőről, azt is gondoltam, hogy talán csak beképzeltem ezt az egész történetet, s ez a cipő csupán hasonmása a rabló lábbelijének, nem pedig ugyanaz. De miután aludtam egy kiadósat, észrevettem, hogy a vérfolt mégiscsak ott éktelenkedik az óriáscipőn. A folt akkorára nőtt, mint a műhelyem.

Reggelre a cipő belsejében egy vaságy bontakozott ki, mintha csak a valóság egy furcsa mese lapjaira lépett volna. Aztán egy kicsiny asztal is megjelent, az apró lábain stabilan állva. A sarokban, mint egy elfeledett titok, bádogból készült mosdókagyló fénylett. Eleinte igyekeztem figyelmen kívül hagyni a körülettem zajló átalakulást, mintha mindez csupán a hétköznapok természetes részét képezné. De aztán a cipő belsejéből halkan felcsendült egy régi rádió dallama. A zene után anyám hangja érkezett, tele aggodalommal. Egy rablásról mesélt, amelyet egy cipész követett el, akit a saját drága lábbelije leplezett le.

Semmit nem értettem, csak azt tudtam, hogy muszáj valakinek elmondani, amit tegnap láttam, hogy nem én vagyok a bankrabló, hanem az a férfi, aki a bűntett után elhozta hozzám a véres cipőjét. Miközben azon gondolkodtam, kire bízhatnám a titkom, újra a vérpöttyöt kezdtem szuggerálni. A foltnak egyszer csak keze lett, a tenyerében tartotta a zöld üvegszememet. Labdázni kezdett vele. Próbáltam elkapni, nehogy lezuhanjon a földre és összetörjön. Néztem a vérfoltot, egyre csak hízott, aztán kirepedt, én pedig eltűntem a belsejében.

A műhelyasztalon a helyszínelő rendőrök fél pár drága olasz bőrcipőt találtak. Az egyik nyomozó papírzsebkendőt vett elő. Megnyálazta, és letörölte vele a lábbelin lévő barna foltot. Ez csak kutyaszar - mondta a kollégájának, aztán a kukába dobta a cipőt.